2010. december 13., hétfő

Mint mindig



Ma tétova szárnyakkal kelt fel a nap. Mind valami másban reménykedtünk, mind vártuk, hogy ez lesz a megváltás napja, hogy ma valami olyan történik, ami eddig nem. Röpke álmainkon lassan ring az emlék, amely puha takaróként melegít. Nem akarunk felkelni. Így volt ez mindig is. Reggel. Gyűlöletes reggel. Minden reggel egy új remény egy másfajta halálhoz. Felébredsz, és az agyad menekül. Nem akarsz semmit, nem akarsz senkit. Szinte őrültként ragaszkodsz a gondolathoz, hogy ez a nap végre más lesz, mint a többi.

Itt állok tehetetlenül összetört álmaimon. A remény elveszett, az emlék megfakult, te többé már nem létezel. Őrlődöm magamban, próbálom elevenné tenné a képet, hogy mikor is történt ez, mikor is vesztettem el önmagam. Mikor lett minden más fontosabb, mint a boldogságom.

Az üvöltés egyre erősebb. A hang irányába indulok. Lassan és megfontoltan, szívem a gyomromban dobog. Előre tudom milyen látvány fogad majd, mégis látni akarom. Befordulok a sarkon, hogy lássam az elkerülhetetlent. Itt vagyok, a csend közepén, lassan elmerülő pillanat egyikén. Szinte nem is lélegzem, úgy összpontosítok. Ilyenkor hallani a részecskék rezgését a levegőben. Minden megszűnik csak én maradok és üres agyam kongása. Semmit sem érzékelek a világból. Vajon mit tettem? Vajon megtettem? Az agyam elsőre nem fogja fel, amit szemem üzen. Nem is érzem fontosnak. Most más érdekel. Melegséget érzek, lábam alatt a vér csörgedez. Mind meghaltatok. Mind elárultatok. Széttépett beleiteket nehéz összeszedni, lassan vakarják le őket a falakról. Éhes kutyák marcangolják a maradékot. Odalépek és megérintek valami eldeformált darabot. Még meleg. Kedvem lenne beleharapni, csócsálgatni, kideríteni, hogy édes e a bosszú….de csak kiejtem kezemből. Szótlanul állok és mosolygok. Ez már valami. Végre elértem valamit. Többé nem mondhatjátok, hogy semmire sem vagyok képes.

Az érzéseink romokban hevernek, az álmaink már mind ránk dőltek, reményeink kusza gyökerei a fájdalom talajába mélyednek, mint még soha. Vérünk lassan csordogál körülöttünk. Csend van, hallom, ahogy szívem a torkomban dobog. Csak téged látlak, a környezet homályosnak tűnik, már-már szertefolyt ereimben. Nagyot harapok torkodba, azt akarom, hogy bennem keringjen, azt akarom, hogy bennem keringjen minden, csak ennyit akarok, magamat, semmi mást csak azt, hogy érezzem, én vagyok újra. Nincs több kötél, nincs több ketrec, se pedig az a sok szögesdrót nyelvem körül. Igen ott vannak, tudom már mit kell tennem. Becsukom a szemem és üvöltök bele a sötétbe, a véred fröcsög a számból, az enyémmel keveredik, ahogy szögesdrótjaid a nyelvemmel együtt torkomba húzódik és felsérti az ereket. De én csak üvöltök nem törődök semmivel, ennyit megérdemlek.

Szerettelek…Szerettelek…

Sötét van, szívünkben nem gyúlnak már fények többé, a gyűlölet rég eltaposta már a szeretet utolsó szentjánosbogarát is. Egyedül vagyunk, csak mi és a fájdalom. Tudjuk, hogy mire teremtettek, de esélyét nem látjuk a beteljesedésnek.

Halkan átölel az éjszaka, szerelmére mindig számíthatunk, tudjuk nem vagyunk egyedül. Mindig van kinek eladni a lelkünket. Ha el akarunk veszni arra mindig ott a lehetőség. Nem kell újra kérnünk, tálcán kínálják az ajánlatot. Most én is elfogadom, hagyom, hogy magába temessen az elégedett elkárhozás, a reménytelenség sírja végre hantot emelhet rám. Én pedig boldogan szakítom majd át magam fölött a homokot. Lenyelem a földet és elindulok, lassan ám de annál indulatosabban. Gyűlöllek titeket és gyűlölöm magamat is. Nekem már nincs mit vesztenem, ennyi a jussom egy marék homok a torkomban. Azt is kitépem majd és arcotokba vágom. Bosszú, nincs is nálad édesebb és ízetlenebb. Melletted minden elsatnyul. Tied vagyok, neked áldozom majd fel magam őrületem oltáron, kérned sem kell. Keresztemre hullva halkan vigadok majd.

2010. május 17., hétfő

A Remény halála


Hát eljött ez a nap is. Amikor már azt hiszed, nem lehet rosszabb, amikor már a padló is magasnak tűnik, akkor üvölt az arcodba a sors.

Azt gondolod, hogy van olyan, hogy végtelen, mikor el sem tudod képzelni. Erősen próbálod, de a messzi távolban ott a vég, még akkor is, ha minden agysejteddel arra törekszel, hogy ne lásd. Nézed, ahogy a részecskék egyre kisebbek lesznek, miközben felé tartanak. És tudod, hogy veled is ez lesz. Nem vagy több egy aszott vattacsomónál, amely lassan elveszti nedvességét, de a szálak elhasználódnak és többé már nem hasonlítanak kezdeti önmagukra.

Haragszom rád. Felkeltem és a képed még ugyanott állt. Levetett holmiijaid még a széken a hevertek. Hiányzol. Miért kell az elmúlás? Miért kell az, hogy amit megszerettünk rögtön el is veszítjük? Nem teheted ezt velem! Nem teheted meg ezt senkivel! Miért nem tartott tovább? Csak öt perccel! Csak még öt percet kértem az élettől. Abban az öt percben biztos találtam volna megoldást, biztos történt volna még valami. Csak még öt percet… még öt perc alatt megváltozhatna a világ.

Reményeink lassan ölnek meg minket. Sokáig kínoznak, mert tudják, hogy megtehetik. Beléjük kapaszkodunk, nem engedjük őket. Magunk idézzük elő a szenvedést. Egyre csak kapaszkodunk, érezzük, hogy a csúszunk szépen lassan, de mi nem engedjük, foggal-körömmel kapaszkodunk. Csak miután már késő és magunk vagyunk majd lenézünk, akkor látjuk, hogy fogaink kitéptek egy darabot a nyakunkból, körmeink felszántották combunkat, vér bugyog tenyerünkből is és igen ott az öt köröm nyoma.

A lárma elnyomja üvöltésem zaját. Nem mintha észrevenném. Más nem létezik már csak te meg én, na meg ez a kés itt a szívemben. Lehajolok és lassan húzom ki, kiélvezve az összes fájdalmat, ami ezzel jár. Összegyűjtöm mindenegyes cseppjét, hogy ellened használhassam. Te táplálod, majd féktelen dühömet, te adod majd meg végső csapásomhoz az erőt. És igen, oh igen, ezzel a késsel szúrlak majd le. Odacsúszom szépen, lassan, megfontolva minden egyes mozdulatot, késed lassan mártom beléd, hogy te is kiélvezhesd mindenegyes cseppjét. A fájdalom lassan kúszik fel a karomon, veled együtt szenvedek. Bosszú könnyeim már majdnem lemossák az arcomról a mosolyt…

2010. április 11., vasárnap

Futni könnyebb...


Az élvezet elkerül minket. Kulcslyukon keresztül kukkolunk egy olyan világba, amely nem is létezik, csak az elménkben. Vakon várjuk a bebocsátást. Csendben imádkozunk, hogy senki meg ne hallja. De aztán csak a kulcs kattanását halljuk a zárban. Ez a kattanás kísért minket napról-napra. Elkéstünk.

Űzött vadként rohanok, gondolataim elöl. Tudom, hogy nincs menekvés és elér majd az érzés. Nem tehetek semmit, csak lassítok, hogy ne legyen akkora a becsapódás. Egy pillanatra egyesülök önmagammal, elképedek, hogy mennyire kiábrándító a helyzet és már érzem is, ahogyan rázom a fejem. El innen! Ki a fejemből! Nem akarok tudni rólatok. Maradjatok távol. Magamban beszélek, csakhogy ne halljam őket. Így is hallom, ahogy tombolnak, próbálnak kitörni.

Mindenki keresi önmagát. Felforgat mindent annak érdekében, hogy elnyerje a dicsőséget, amit ezzel jár. Hát nem furcsa, hogy arra szánjuk a legtöbb időt, ami evidens? Ott mocorog a fejünkben….mit is akarunk? Egyfolytában ez a kérdés motoszkál bennünk, néha már az őrületbe kergetve minket. Mikor pedig nem jön a válasz, akármilyen mélyre is nézünk, ott kezdődik csak igazán az őrület. Egyedül kell leélnünk az életünket vagy egy társsal? Legyen e gyerekünk e vagy sem? Kell-e a fehér kerítés vagy csak gátol a kilátásban? Kell-e porcukor a sütimre? Az élet kérdések sokasága. És akkor ott állunk a sziklán. Nézünk előre, élvezzük, hogy a legszélén állunk és fújja a szél a hajunkat. Élvezzük a hűvösségét. Arra gondolunk, hogy most nincs több kérdés, nem kell több válasz. Minden egyértelmű. Olyan nyugodt a táj. A szürkület most bontja csak virágát. Hajnal van. Minden most kezdődik. Kitárom a kezem és ha lehet még kijjebb lépek. Élvezettel tölt el, hogy akár le is eshetek. Nem rajtam múlik. Ahogy erre gondolok, megkönnyebbülök. Nem rajtam múlik. Nem érzem a súlyt a vállamon. Hát ilyen felszabadultnak lenni. Az élet lüktet bennem. Minden porcikámmal tudatában vagyok annak, hogy élek. Aztán döntök. Nem ugrok. Ezzel az apró hibával vége az érzésnek. Megint minden a régi. Üresnek érzem magam, kitölt belül a semmi. Hátat fordítok és elindulok az úton, a megismerés útján, aminek talán sosincs vége. Tudom, hogy akár a végtelenségig gyalogolhatok és akármennyire is fájnak a lábaim, nem állhatok meg. Talán semmit sem érek, talán csak egy darab szemét vagyok szemétdombod alján, elrejtve a világ elől. Talán sohasem leszek képes igazi döntésekre. Talán örökre magamra maradok a gondolataimmal. Megállok, gyomrom összeszorul, gyorsabban veszem a levegőt. Ebben a pillanatban arcomba csap a szél és én megfordulok. Elkezdek szaladni visszafelé. Tudom, hogy ott vár a szakadék. Nem érdekel. Rohanok. Szemeim becsukom és csak mosolygó szemeidre gondolok. Lezuhanok. De te ott vagy velem, fogod a kezem. Mikor földet érek, közönyös arccal emeled fel a földről a szívem.

2010. március 18., csütörtök

Tehetetlenség...


A változás szele hozott minket ide. Te jobbra nézel, én meg balra. Tekintetünk mégis találkozik. Várjuk a csodát, amely majd közelebb visz minket egymáshoz, mégis egyre csak távolodunk. Nem tudni, mi az oka. Talán csak a feledés köde az, amely nem engedi megtalálni az utat egymáshoz. Talán csak nem akarjuk. Kinyújtom a kezem és belekapaszkodok magányom véres kötelébe. Remélem érdemes volt kitépnem a szívemből és elvisz arra a partra, ahol a nyugalom vize mossa majd arcomat. Te már nem vagy ott, nem is leszel. Gyűlöletem távol tart.

Elestem. Leporolom hát magam és továbbmegyek. Feléd tartok, de tudom meg kell fordulnom. Nem kell a fény, amit kibocsátasz. Valami mást akarok, valami sötétet, amely belülről fakad. Azt akarom, hogy ne láss. Azt akarom, hogy ne érezz. Hogy végre te is a csendben tapogatózz.

Mindannyian ismerjük a falat, amely felkeltette dühünket. Azt a falat, amelyet úgy éreztünk azonnal le kell bontanunk, még pedig puszta kézzel. Nem tűrhet halasztást. Azonnal bele is kezdünk. Legszívesebben üvöltenénk, sikítanánk közben. De csak könnyek jönnek, csak a halk szuszogás, amely egyre gyorsabb. Addig ütjük, míg öklünkön ki nem serken tehetetlenségünk vére. Lassan a földre hanyatlunk és elterülünk azon a szőnyegen, ahol tegnap még boldogságunk gyökeredzett. Ezek vagyunk mi, a változás apró morzsái. Ebből érezzük, hogy élünk. Csendben sírunk csak, hiszen tudjuk, hogy fájdalmunkat nem hallja meg senki sem, hogy nem tud segíteni senki sem. Halk ez a sírás mégis olyan mélyről jön, hogy szinte a zsigereink apró sejtjeiben érezzük, ahogy kifacsarodnak a könnyek. Rázkódunk egész testtel és várjuk, hogy elmúljon a vihar, hogy ne fájjon, hogy szakadjon fel onnan mélyről minden fájdalom, folyjon ki a szemünkön, a szánkon. Mikor végre vége, mikor már nem tudunk miért sírni, mikor úgy érezzük minden mindegy, akkor nyugszunk csak meg. Egy ideig még ülünk ott, most már csendben, szemléljük az oly jól ismert, most mégis teljesen más színben feltűnő szobát, de aztán felkelünk és folytatjuk az életet, mert nem tehetünk mást.

2010. március 12., péntek

Van az úgy, hogy a semmi is sok


A szürke reggel magányos hálójában ébredtem. Az idő némán csúszott el felettem, én pedig behunyt szemmel figyeltem mozgó szemhéjam alól. Lassan keltem, nehezen mozdultam. A magány láncai kötöttek az ágyhoz.

Elindultam a nagy semmiért. Céltalan bolyongás az élet, melynek kémei ott sunnyognak apró lábakon, mögötted. Előre próbálsz nézni, de megijeszt a nesz, amely mögüled jön. Félsz, hogy elbotlasz és a múlt kezei a nyakad köré tekerednek és megfojtanak. Ezért egyre jobban sietsz, szinte menekülsz, hátra sem nézel. Szemed egy irányba néz, fejed is mereven. Keresed a célt, ami felé futsz, és reménykedsz, hogyha eléred, megszűnik a feszültség, megszűnik a rohanás. Vehetsz egy mély levegőt és azt mondhatod megjöttem. Erre a levegőre vágyunk mindannyian arra az egy korty levegőre, melyet eme rohanás után magunkba szívhatunk. Ez nem boldogság, pusztán a rohanás vége. Nyugalom.

Délután van, lágy zene szól a hangfalakból. A szőnyegen fekszem, a hátamon. Próbálok nem gondolni semmire. Veszettül kattog az agyam, hogy elképzeljem ezt a semmit. Vajon milyen lehet? Nagy és fekete. Ez tuti. A semminek nagynak és feketének kell lennie. A zene lágyan ringat. Megszűnik minden, csak én maradok és az álmennyezet. Most fedezem csak fel milyen érdekes is, ahogy a vonalak találkoznak egy-egy pontban. Sosem látott gyönyört és nyugalmat vélek felfedezni ezekben a vonalakban. Mintha mind egy pontba futnának. Olyan közelinek tűnik, felemelem a kezem és megpróbálom megérinteni. Nem megy, de most megnézhetem a kezem, mintha nem is az enyém lenne. Fura egy szerkezet. Puha és mégis olyan erős. Vidámsággal tölt el, ahogy így a magasban tartom őket. Emel és leng, emel és leng. Yippi.

Csak lassan nézek fel. Hagyom, hogy a vér lefolyjon a szemem mellett. Vajon csípne, ha belefolyna a szemembe? Nem hiszem. Ekkor látom meg őt. Néz rám csendesen. Szemében nincsen félelem. Csak a meglepetést látom rajt. A borzadályt. Azt hiszi ismert, és most némán áll. Nézi mit tett velem. Retteg, hogy én mit tehetek vele. Nincsen bennem már szeretet. A csalódás kibelezett kutyái felfalták mind. Nyáluk még mindig az arcomon csorog. Tekintetem vicsorgásuk torzítja el. Már ti is csak ezt kaphatjátok tőlem. Szenvedést, megbánás nélkül. Közelebb megyek. Kígyóként mozgok. Kecsesen ring csípőm. Süt belőlem a gyűlölet és a hatalom. Több vagyok nálad, pusztán egyetlen okból, nincsen mit vesztenem. Életemnek már csak egyetlen célja van, széttépni téged. Darabokra marcangolni és érezni a friss véred gyógyító erejét az arcomon. Majd lassan megnyalni a szám szélét, és felnevetni. Felnevetni teljes tüdőből. Röhögni magamon, hogy azt hittem ez segít. Elvesztettelek, de ez mit sem számít, mikor elvesztettem önmagam. Üresség vagyok egy nagy húsos zacsiban. És számít ez? Nem. Nincsenek érzések, nincsen megbánás, nincs nyomorúságos gondolat. Az agy már csak motorikus. Egy dolgot lát csak. A szíved kellett és az most itt dobog a kezemben. Boldogok vagyunk? Persze, hogy azok.:)

2010. február 15., hétfő

Furcsa dolgok..


Amikor elveszítünk valakit, nem tudjuk, hogyan fogunk rá reagálni. Lehet, hogy már régen elveszítettük, de csak most tűnik fel hiánya. Most tudjuk csak meg, milyen is az, ha nincs mellettünk. Nem is az fáj, hogy már nincs velünk, hanem az, hogy talán sosem volt. Mélyről a felismerés, hogy ez a jól ismert kesernyés íz a szánkban nem más, mint a csalódás. Átvertek megint.

[Talán velem van a baj]

Bizalmamat idegenekre bíztam, de nem is lehet ez másképpen. Mindenki idegen. Talán éppen, ezért megérdemlem. Mert még mindig mertem bízni. Én hülye. Millió apró karika röhög szégyenem maszkja alatt.

Valami mozdul mélyen legbelül. Nem figyelünk másra csak a mozgásra. Mi mozdul, miért és főleg mi lesz, ha már helyet változtatott? Annyira lekötnek ezek a gondolatok, hogy minden más megszűnik létezni, semmire nem figyelünk. Koncentrálunk, egyre erősebben, szinte halljuk a gondolatunk halk lopózását, ahogy egyik saroktól a másikig kúszik agyunk eldugott szegletében. Aztán rájövünk, hogy valami hibádzik. Ha ez valóban halk osonás, akkor nekünk nem is kellene észrevennünk. Ez ahhoz túl hangos, valami azt akarja, hogy ráfigyeljünk, hogy észrevegyük. És akkor egy pillanatra nem figyelünk oda. Rájövünk, hogy elterelés volt. Miközben befele figyeltünk elvesztettük érdeklődésünk a külvilág felé, felemésztett minket a közöny. Bábok lettünk saját színdarabunkban. Üres, közönyös, hangtalan bábok.

Valaki felszáll a vonatra. Éppen csak a szemem sarkából veszem észre, hiszen teljesen leköt a táj. A fák, a mező elhaladnak mellettem. Nyugalom van, az agyam helyett a vonat zakatol. És akkor, nini, mi fröccsen az ablakomra? Vér. Hm. Hát ez belülről fröccsent. Elnézek balra és mit látok? Valaki darabolja az utasokat. Szépen, lassan, megfontoltan. Az egyiket elejétől a végéig megnézhetem. Felvágja a szegycsontot fentről lefele haladva. Majd mikor a bordák végéig ért balra húzza kését, ezután pedig visszatér a bordák alá és jobbra is felvágja. Szép Y alakú bemetszés. Lassan felnyitja, az akkor még üvöltő férfi gyomrát. Eltöri a bordákat és a belső szerveket, mint valami nyársra úgy húzza fel a törött bordákra. Majd benyúl a szájába, kitöri a fogait és a koponyalyukon keresztül felakasztja egy kampóra. Aztán felém fordul. Szép kék szeme van. Odajön, hasba szúr, és egy mosolyt rajzol késével a hasamba. Érdekes. Majd közel hajol és a fülembe súgja: „Miért nem nevetsz?” Igaz is, akár nevethetnék is. Nevetni kezdek, a számból vér fröcsög. Ekkor felébredek, közönyösen és félelem nélkül. Azt hiszem még mosolygok is.

2010. január 16., szombat

Hideg nap


A falak, amiket magunk köré építünk minket zárnak be, nem pedig a külvilágot ki. Szeretnénk, ha ezek a falak nem is igazi falak lennének, hanem inkább csak vékony, selyemhálók vagy egyfajta szűrők, amiket beállíthatunk, hogy mit tartsanak kinn.

Egy nap mikor felébredtem, rájöttem, hogy a falaim túl közel építettem. Lebontani őket már nem lehet. Fuldokoltam és nem volt semmi, ami után nyúlhattam volna. A külvilágtól féltem, magamtól undorodtam. Rájöttem, hogy senkim sincs. Mindenkit a fal mögé zártam.

Kétségbeesésem mélyen belülről fakad. Te is itt vagy mélyen legbelül, szorítalak, nem engedlek. Talán magamba fojtalak. És akkor újra eluralkodhat rajtam az üresség, az üresség ami itt kong legbelül, mely menekülni vágyik és ezzel majdnem széjjelszakít. Bent üvölt, tép és mar.

A hóban fekszem. Csend van. Az autók nem járnak már, a levegő megfagyott. Nézem, ahogy arcomba hullik a friss hó, halott hó. Nem érzékelek mást csak a csendet, ahogy átjárja a testem. Semmi nem mozdul. Én sem mozdulok, a légzésem töri csak meg a csendet, ki és be, ki és be. Élvezem az érzést, ahogy mélyre beszívott levegő ezernyi kis jégcsapként fagyaszt meg belülről.

Bezárom szememet és az ágyadban fekszem. A csend változatlan. Fölém hajolsz, rám lehelsz, érzem, ahogy bőröd bőrömhöz ér. Puha lágy ajkad ajkamhoz ér. Csak ketten vagyunk, már nem szorítalak. Hagyom, hogy ajkaid puhasága küzdjön meg a falaimmal.

Talán még felolvaszthatsz mielőtt teljesen megfagyok.