2011. április 10., vasárnap

Éjszaka


Nézzél rám! Mondom, nézzél rám! Te utolsó kis szajha, azt akarom, hogy nézz a szemembe! Talán nem tetszik valami? Talán nem ezt vártad? Talán nem ez lebegett a szemed előtt, mikor velem jöttél? A tévedés néha nagy áldozatokkal jár.

Elindult bennem mélyen valami, nem is biztos, hogy egy érzés, talán csak egy érzés előérzete. Lassan csúszik felfele, gyengéden simogatva belsőm elszikkadt részeit. Régóta nem járt arra senki, és mégis milyen ismerős minden a tájon. A vágy vize ring ma csípőm lágy ritmusán. Téged szólongat, neked kántál. Szinte hallod a tamtamot a füledben, a szívedben. Érzed, ahogy a véred a ritmusra lüktet. Nem akarsz mást csak megadni magad, nem akarsz ellenkezni sem, a tüzem mellett akarsz melegedni, a dobokat akarod érezni, benned. Én meghagyom neked, a játék szenvedélyét, hagyom, hogy kéresd magad, hagyom, hogy ne kapj meg mindent elsőre. Azt akarom, hogy a vágy tüze mélyen perzseljen, égessen el minden gondolatot. Legyél üres, legyél az én vásznam. Nem kell semmi más, csak a lüktetés, ütemre alkotok, belőled építem új birodalmam, bekebelezlek, hagyom, hogy belém olvadj. Tüdüm tüdüm.

Furcsa hang az mikor a bőr kettéválik elég mélyen ahhoz, hogy a hús is repedjen. Nem is gondolnánk, hogy van hangja, talán csak a borzadály erősíti fel bennünk, talán csak lelkünk utolsó szilánkja sikít fel. Nem hallani, ebben a zajban, ezt sem hallani. Lüktet a vér, nekem a fülemben, neked pedig testedből kifele. Belenyúlok az ujjammal a sebbe, turkálok és élvezem. Meleg a húsod, üvölts csak, megsüketültem a vágytól, a szenvedélytől. Végig nyalom testedet, véred arcomra csorog, veled élvezem. Nyelvemmel nyúlok elérhetetlen mélységekbe testedben, tudom, hogy ezt szereted…ajkamon folyik le életed története, a meleged már engem táplál, az emlékeid most már az enyémek, az éterbe üvöltöd utolsó leheleteddel, a bocsánatot kéred. Lassan kúszok fel, hogy csendesen füledbe súghassam, hogy nincs bocsánat. Nem menekülhetsz, szorítalak, és nem engedlek. Hiába reménykedsz, utolsó leheleted is az enyém már, mit beléd fojtok utolsó véres csókommal. Minden titok az enyém, a halál átsöpör a szobán, felemel, eltávolít az élőktől. Ettől leszek én különleges, ettől leszek én erős. A halál valami olyan, amit nem tapasztalhatsz, olyan, ami teljesen idegen. Olyan, mint én.

Együtt repülünk, együtt szárnyalunk, ma nagyon magasan. Le ne nézz, ne is gondolkozz, csak tedd meg, ami elsőként eszedbe jut. A lényeg, hogy ne nevess, mert a legapróbb mosolyt is gúnyolódva törli majd le a sors. Ha nem az, akkor majd én. Bohócot rajzolok véreddel a homlokodra...