elmaradt ígéret...

Fáradtan ülök le fekete tavam partjára. Nem mozdul semmi, éppúgy ahogy bennem sem. Ahogy a szél eléri az arcomat emlékek árasztanak el. A gyengéd érintés, mely tegnap még karomon pihent, a csók, ami nemrég hagyta el szánkat. Most csak a szél cirógat, lágy megelégedéssel tűrve, hogy csak második lehet. Lábam a vízbe lógatom és hallgatom a halk csobogást, mely ma csak nekem szól.

[Béke van lelkemben]

Magasba emelem kezem. Kegyelemért imádkozom. Imádkozom egy olyan istenhez, amelyben sosem hittem. Imádkozom önmagamhoz, akiben sosem bíztam. Reménykedem, egy jobb életben. Abban, hogy a hajnal mindent megváltoztat, hogy az érzékek, majd mindent felőrölnek. Kiáltanék, de nem tudok. Arcomhoz kapok és ujjaimat végighúzom szám ívén és észreveszek valami furcsát…próbálom szétnyitni a számat, de mintha apró karmok ezrei vájtak volna az ajkamba és akkor ráeszméllek mit is éreztem az ujjaimmal….cérna. Pánik tör ki rajtam, sikítanék, de nem tudok, hang nélkül sírok. Könny és vér keveredik a parkettán és ahogy nézem, mintha nevető bohócot formálna a kis tócsa. Gonoszul vigyorog rám én meg beletaposok, minden idegszálam megfeszítem és körmömmel belekapok a börtönöm rácsaiba…

[sikítás]

Vannak emberek, akik mellett jobb elmenni.

Ha elmész mellettük az utcán furcsa mód késztetést érez az ember, hogy hátraforduljon és eljátsszon a gondolattal, mi lenne ha megszólítanám. Ha beülnénk egy kávéra, ha megismerném. Vajon akkor is meglenne még ez a furcsa érzés? A késztetés, hogy többek legyünk általa? Vagy csalódnánk és jobban tesszük ha most elmegyünk mellette. Sose tudjuk meg. Az ismeretlenség hálójába burkolózva elfedi arcunkat a homály és mi továbbmegyünk. Lemondunk az újról, mert az ismeretlen félelemmel tölt el minket. Mikor hazaérünk és leülünk kedvenc fotelunkba, levesszük kedvenc cipőnket, gondolatban végigfutatjuk újra. Újra ott állunk, de most megszólítjuk. Szemünkben remény csillog. A vágy mely mindent felemészt. Mikor megkérdezzük, hogy eljön-e velünk egy kávéra ő is mosolyog és igent mond. Aztán jön a másnap és végre látjuk megint, közeledik és mi mély elhatározással megyünk felé. Ránézünk, mosolygunk és továbbmegyünk, mert ez az élet rendje.

érdekes nap

Már meztelen volt mikor megérkeztem. Imádom a meztelen test illatát, a lüktetését. Ahogy közeledett már felismertem vágyát. Tudtam, hogy engem akar. Először csak néztük egymást, egyre közelebbről, nem értünk egymáshoz csak figyeltük a rezgéseket. A szoba csendjét csak halk lélegzetvételeink törték meg. Aztán megcsókoltam, tudtam, hogy új neki az érzés, de teste lassan átadta magát a vágyainak. Az ágyhoz léptünk. Lefeküdt, széttárta lábait én közéfeküdtem majd lágy csókokkal elindultam lefele. Figyeltem, ahogy lélegzik, ahogy egyre gyorsabban ver a szíve, ahogy kivánja a csókom. Simogattam, becéztem a mellbimbóját, közben fenekét simogattam. Éreztem, ahogy felemészti a vágy. Talán engem akart ennyire, talán csak a kíváncsiság vezérelte. Mindenesetre lejjebb megtaláltam, amit kerestem. Puha volt és forró. Játszottam vele. Nyelvem szeméremajkai közé dugtam és először lassan nyaltam. Ujjaimmal néha végigsimítottam. Amikor már nem bírta fékezni magát és feneke fel-le járt ajkaim között, rágyorsítottam és ujjaim bedugtam. Nyögdécselve élvezett el. Feljebb kúsztam és ujjaimmal erősen szaggattam bőrét, mellbimbóját haraptam, fenekét szorítottam, felrántottam és mögé térdeltem, ő hátravetette nyakát át a vállamon én pedig a nyakát szorítottam, másik kezemmel karmoltam. Ő belém csimpaszkodott és karmolt, ahogy bírt. Ellöktem a kezét, beraktam a lábam a lábai közé. Előkaptam a bilincset, kezeit összezártam és bebújtam közéjük, nyakát haraptam, és szorítottam, másik kezem már a megfelelő helyen matatott. Addig, míg ki nem csikartam belőle a meg nem érdemelt üvöltést. Köszönöm.

Ma a sors balkezében ébredtem. Nehezen induló fáradt mozdulatok sokasága jelezte a nap előrehaladását. Porcikáimban egyre erősebben éreztem, ahogy összeszorít a kéz, ahogy morzsolnak az ujjak. Csak szépen, lassan, hogy legyen idő szenvedni. Néha azért elenged egy pillanatra, hogy legyen időm fellégezni és elegendő levegőt szívni a következő sikításhoz.

A napnak vége, már nem síkitok csak magamban szenvedek, megfáradtam, lenyelem könnyeim. Elernyedek a szorításban, megadom magam. Nem érdekel semmi.

[változást akarok]

Perzsel a nap. Betakar a meleg puha homok. Kezeimmel angyalkát készítek és ahogy repülést imitálok élvezem, ahogy a forró, apró homokszemcsék simogatnak. Magamra szórom a homokot, forróság önti el testemet. Magam vagyok. Csak én meg a gondolataim. Olyan tökéletesnek tűnik minden, aztán hirtelen elönt a kétely. Magam vagyok! Csak én meg a gondolataim! Egyedül vagyok, nincs itt senki. Nincs menekvés. Nem menekülhetek el magam elöl, nem zárhatom magam a fejem egy apró szegletébe. Pedig azt kellene, valahova ahol sötét van és nem látok ki. Valahova ahol megreked a levegő és nincs elég oxigén a gondolkodásra. Valahova ahonnan nem hallom saját sikolyom.

[gyűlölök élni]

Nézd már! A feltrancsírozott embergyerek nevet. Bár gondolom, ha belerúgok lefele görbül majd a szája. Nyomorult gravitáció. Legszívesebben beletenyerelnék a forró húsba, bele harapnék, hogy érezzem. Érezzek valamit. Üvöltenék, hogy mindenki hallja, toporzékolnék, hogy beszakadjon a föld, hogy valaki végre észrevegyen. Azt se bánnám, ha felpofozna csak közönyt nem akarok többet látni, láttam már eleget. A félelmet az emberek szemében, ahogy azt gondolják, ez őrült, és inkább továbbmennek, csak ne keljen észrevenni. Mennyire egyszerű kizárni mindent parányi univerzumunkból. Ha nem akarom, nem látom. De én itt vagyok, toporzékolok, sírok és nyáladzok addig, míg valaki fel nem figyel. Ha kell kiirtom magamból lényem utolsó darabját is. Merész dolog érezni.

Kezdet...

A rengeteg gondolat, ami az ember fejében kavarog, ölthet- e mind formát vagy csak azok amelyek gyorsabbak és nem felejtődnek el míg leírom az egyiket.

[gyűlölök írni]

Szeretnék önmagam lenni, kimondani, amit nem merek megtenni amit nem bírok, szeretni, akit nem lehet. Elengedni magam és mint egyfajta lebegő állapotban csak ringatni magam.

[nem lesz semmi gond, úgyis rendbe jön minden…]

Hableány vagyok, némaságom saját magam kovácsolta bilincseim, fájdalmamért csak önmagam okolhatom. Arra várok, hogy valaki jól pofán vágjon, hogy az arcomba üvöltsön: „Szólalj már végre meg!” De én akkor sem fogok, csak magamban sírok, fájdalmam nem nő tovább csak dühöm. Dühöm, mely elnyel minden fájdalmat, minden érzelmet, mely megment az élettől. Arra késztet, hogy ne gondolkozzak, hogy csak én legyek és a kellemes bizsergés az agyamban. A gondolat, hogy nem érdekel senki, hogy bármit megtehetek. A düh hatalmassá tesz.

[mélyről jövő gonosz kacaj]

Nézem a karom, minden távolinak tűnik, talán nem is én vagyok, talán valaki teljesen más. Talán még elmenekülhetek. Összetörhetem a tükröt és megmenekülhetek önmagamtól. Vérezhetek, üvölthetek, sírhatok, ember lehetek. Egyszerű ember. Már látom is ahogy elvegyülök a tömegben legújabb trendi ruhámban, mely megfelel mindenkinek, mely nem tűnik fel senkinek. Lehetek szürke egér a sok sárga kanári között. Vigyoroghatok, imádnának. Milyen egyszerű is lenne.

[gyűlölet]

A lány felkel a hűvös, mély üregből, melyet maga ásott ki saját kezűleg, mikor éppen gyűlöletében ölni akart. Eddig ott feküdt megvárta, míg megtelik esővízzel, míg teljesen ellepi és csak az arca ér ki a vízből, míg minden porcikája elfagy, míg mindenhol érzi a fájdalmat. Csak ez emlékezteti az életre. Ahogy feláll, mintha új élet csörgedezne ereiben, melyet a fájdalom és a hideg kölcsönöz neki. Megnyugodott. Elindul az esőben. A feje üres, figyeli a testét, milyen érzés mikor a csupasz láb a szétázott földhöz ér, ahogy arcán végig folyik a víz, ahogy a hidegtől libabőrős lesz. Élvezettel tekeri körbe a fejét, nyaka roppan, az egyetlen hang az esőben. Azon gondolkozik, hogy ebből a nyugalomból a fájdalom kitérítheti. Végigkarmolja a fa törzsét, letörik a körme a vér lassan folyik végig a kezén. Nem tud betelni a fájdalommal még akar. Fürödni akar az érzékek nyújtotta új lehetőségekben. Meleg vér, hűvös eső, sós könny. Mindent akar, így hát mindent elvesz. Készen áll a gyilkolásra.

[nyugalom]

A reggelek mindig pocsékak. Vége az éjnek, nem rejt el semmi. Magad vagy. Már csak te félsz, senki más. Nem kapaszkodhatsz a sötétségbe, élned kell. Gőzöd sincs, hogyan kell azt. Mi az egyáltalán? Teszed, amit mindenki. Lépést lépés után. Ellenőrzöd a dolgokat, minden nálad. Pénztárca, telefon, ernyő a táskában. Gondolatok bezárva. Indulhatunk. Az úton zene szól a fülemben, ha közelebb jön valaki felhangosítom. [Ne szólj hozzám, nem itt vagyok, nem értelek, nem hiszem, hogy a hang a ferdített üvegkalitkámon keresztül áthatol.] Azért csak hozzám szól, képtelen vagyok válaszolni, mintha csak egy film lenne, tovább megyek, furcsán néz rám. Félek, ezek beszélnek….ezek látnak engem.