2009. szeptember 18., péntek

érdekes nap


Már meztelen volt mikor megérkeztem. Imádom a meztelen test illatát, a lüktetését. Ahogy közeledett már felismertem vágyát. Tudtam, hogy engem akar. Először csak néztük egymást, egyre közelebbről, nem értünk egymáshoz csak figyeltük a rezgéseket. A szoba csendjét csak halk lélegzetvételeink törték meg. Aztán megcsókoltam, tudtam, hogy új neki az érzés, de teste lassan átadta magát a vágyainak. Az ágyhoz léptünk. Lefeküdt, széttárta lábait én közéfeküdtem majd lágy csókokkal elindultam lefele. Figyeltem, ahogy lélegzik, ahogy egyre gyorsabban ver a szíve, ahogy kivánja a csókom. Simogattam, becéztem a mellbimbóját, közben fenekét simogattam. Éreztem, ahogy felemészti a vágy. Talán engem akart ennyire, talán csak a kíváncsiság vezérelte. Mindenesetre lejjebb megtaláltam, amit kerestem. Puha volt és forró. Játszottam vele. Nyelvem szeméremajkai közé dugtam és először lassan nyaltam. Ujjaimmal néha végigsimítottam. Amikor már nem bírta fékezni magát és feneke fel-le járt ajkaim között, rágyorsítottam és ujjaim bedugtam. Nyögdécselve élvezett el. Feljebb kúsztam és ujjaimmal erősen szaggattam bőrét, mellbimbóját haraptam, fenekét szorítottam, felrántottam és mögé térdeltem, ő hátravetette nyakát át a vállamon én pedig a nyakát szorítottam, másik kezemmel karmoltam. Ő belém csimpaszkodott és karmolt, ahogy bírt. Ellöktem a kezét, beraktam a lábam a lábai közé. Előkaptam a bilincset, kezeit összezártam és bebújtam közéjük, nyakát haraptam, és szorítottam, másik kezem már a megfelelő helyen matatott. Addig, míg ki nem csikartam belőle a meg nem érdemelt üvöltést. Köszönöm.

Ma a sors balkezében ébredtem. Nehezen induló fáradt mozdulatok sokasága jelezte a nap előrehaladását. Porcikáimban egyre erősebben éreztem, ahogy összeszorít a kéz, ahogy morzsolnak az ujjak. Csak szépen, lassan, hogy legyen idő szenvedni. Néha azért elenged egy pillanatra, hogy legyen időm fellégezni és elegendő levegőt szívni a következő sikításhoz.

A napnak vége, már nem síkitok csak magamban szenvedek, megfáradtam, lenyelem könnyeim. Elernyedek a szorításban, megadom magam. Nem érdekel semmi.

[változást akarok]

Perzsel a nap. Betakar a meleg puha homok. Kezeimmel angyalkát készítek és ahogy repülést imitálok élvezem, ahogy a forró, apró homokszemcsék simogatnak. Magamra szórom a homokot, forróság önti el testemet. Magam vagyok. Csak én meg a gondolataim. Olyan tökéletesnek tűnik minden, aztán hirtelen elönt a kétely. Magam vagyok! Csak én meg a gondolataim! Egyedül vagyok, nincs itt senki. Nincs menekvés. Nem menekülhetek el magam elöl, nem zárhatom magam a fejem egy apró szegletébe. Pedig azt kellene, valahova ahol sötét van és nem látok ki. Valahova ahol megreked a levegő és nincs elég oxigén a gondolkodásra. Valahova ahonnan nem hallom saját sikolyom.

[gyűlölök élni]

Nézd már! A feltrancsírozott embergyerek nevet. Bár gondolom, ha belerúgok lefele görbül majd a szája. Nyomorult gravitáció. Legszívesebben beletenyerelnék a forró húsba, bele harapnék, hogy érezzem. Érezzek valamit. Üvöltenék, hogy mindenki hallja, toporzékolnék, hogy beszakadjon a föld, hogy valaki végre észrevegyen. Azt se bánnám, ha felpofozna csak közönyt nem akarok többet látni, láttam már eleget. A félelmet az emberek szemében, ahogy azt gondolják, ez őrült, és inkább továbbmennek, csak ne keljen észrevenni. Mennyire egyszerű kizárni mindent parányi univerzumunkból. Ha nem akarom, nem látom. De én itt vagyok, toporzékolok, sírok és nyáladzok addig, míg valaki fel nem figyel. Ha kell kiirtom magamból lényem utolsó darabját is. Merész dolog érezni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése