ellenségek és barátok

Elárultatok. Ezt tettétek velem, ti kiket legjobban szeretem. Eladtátok boldogságom a tietekért. Kiöltétek belőlem azt, amit úgy hívnak tisztelet. Gyűlöllek titeket. Eladtatok aprópénzért. Hagytátok, hogy a bánat kofái szabadon alkudjanak rám. Nem tettetek semmit. Messziről néztétek elfordított fejjel…fületeket befogtátok, hogy ne halljátok kiáltásom. Halottak vagytok mind.

[nem akarom]

Nem kell tó, nem kellenek a madarak. Vért és szenvedést akarok minden helyére. Hogy szenvedésem mind érezzétek. Érezzétek, ahogy remeg az ajkam a bosszúért, ahogy remeg az ajkam a fájdalomért…Kezem ökölbe feszül mellettem, neveteket csak magamban mondogatom, már annyit sem értek, hogy hangosan kimondjam. Eddig, mint szent imák olyanok voltak számomra, mára átokká nőtték ki magukat. Ezeket az imákat könnyemmel véstem volna sziklába, de ma puszta kézzel fogom odavésni átkaimat. Addig vésem, míg nem törik bele a körmöm, míg le nem szakad a húsom, míg nem érzem az üvöltés szelét a torkomban.

[rohanok]

El innen. Hallom, ahogy zihálok. Tudom, hogy úton vagyok csak azt nem, hogy hova. Utat nem nézve rohanok át a pusztaságon. Próbálom kiüríteni a gondolataim, nem gondolni semmire, csak rohanni, míg bírják a lábaim. A fájdalom és a düh táplál. Rohanok, szalad a táj velem együtt. A lábam tiszta sár már, érzem, ahogy feszül és fáj, valami a talpamba állt. Nem számít semmi. És akkor elfogy az erőm, a földre rogyom majd és csak sírok és sírok, míg van hangom. Míg nem fojt meg az eső. Míg nem fogy el az erőm. Csendben mondogatom, hogy nem szerettek, nem szerettek, sose szeretettek.

reggel...

A választás lehetősége úgy oson el mellettünk, hogy szinte halljuk halk susogását arany köpenyének. Tudjuk, hogy ott van és mégis félünk utána nyúlni. Félünk a változástól, mindentől, amit az magával hozhat. Remegünk érte és rettegünk tőle.

Itt állsz karnyújtásnyira tőlem. Reszketve sírok és nem ölelsz át. Tudjuk, hogy így kell lennie, senki nem változik, csak a körülmények. Testem vértől piroslik, letépkedtem láncaimat, és most csendben elvérzem itt előtted. Hogy lássad, hogy érezd, hogy megbántam. Ennél többet nem tehetek. Többé nem akarok önmagam lenni, változni akarok. De az nem megy. Mindenképpen meghaltam volna, minden alkalommal egy részem meghal, ahogy rám nézel és tudod bűnös vagyok. Nem akarlak bántani. Itt állok, vérzek és közben dühöd éget, szinte felperzsel. Nem könyörgök, nem sírok, csendben elégek.

Dühöm lángja csendben mardos. Várja a feltámadást. Várja, hogy valamit a lángra dobj, legyen az bármi, szereteted legapróbb morzsája is elég és szénné égetlek. Nem akarom, hogy itt legyél, nem akarom, hogy rám nézz. Azt akarom, hogy gyűlölj, azt akarom, hogy menekülj. Tudj mindent és haragudj….haragudj úgy rám, ahogyan én magamra. Tedd a kezed a nyakamra és szorítsd, addig míg bírod. Szorítsd erősen, el ne engedj soha. Nem számít, hogy meghalok, ölelj és ne engedj el.

Itt állok a szakadék szélén és a nevedet suttogom. Csak én vagyok. Lefele nézek és szinte húz az üresség, a sötétség. A kíváncsiság hajt az ismeretlen felé. Nyugalmat ígér és megbocsátást. Szinte látom, ahogy elengedem a testem és lassan akár egy levél a szellő lágy ölén lefele suttogok. Élvezem a csendet, az ürességet. A tehetetlenség köve már nem nyomja a lelkem, nem húzza vissza a testem. Olyan ez, mint a víz, halk megnyugtató morajával kizárja a külvilágot. Minden tökéletes, minden csak értem csendes. Egy pillanatig enyém a világ, még a te világod is. Körbefolyja testemet a csend. Figyellek, és csak a szívem lassú dobbanását hallom, ahogy megadja magát.