A falak, amiket magunk köré építünk minket zárnak be, nem pedig a külvilágot ki. Szeretnénk, ha ezek a falak nem is igazi falak lennének, hanem inkább csak vékony, selyemhálók vagy egyfajta szűrők, amiket beállíthatunk, hogy mit tartsanak kinn.
Egy nap mikor felébredtem, rájöttem, hogy a falaim túl közel építettem. Lebontani őket már nem lehet. Fuldokoltam és nem volt semmi, ami után nyúlhattam volna. A külvilágtól féltem, magamtól undorodtam. Rájöttem, hogy senkim sincs. Mindenkit a fal mögé zártam.
Kétségbeesésem mélyen belülről fakad. Te is itt vagy mélyen legbelül, szorítalak, nem engedlek. Talán magamba fojtalak. És akkor újra eluralkodhat rajtam az üresség, az üresség ami itt kong legbelül, mely menekülni vágyik és ezzel majdnem széjjelszakít. Bent üvölt, tép és mar.
A hóban fekszem. Csend van. Az autók nem járnak már, a levegő megfagyott. Nézem, ahogy arcomba hullik a friss hó, halott hó. Nem érzékelek mást csak a csendet, ahogy átjárja a testem. Semmi nem mozdul. Én sem mozdulok, a légzésem töri csak meg a csendet, ki és be, ki és be. Élvezem az érzést, ahogy mélyre beszívott levegő ezernyi kis jégcsapként fagyaszt meg belülről.
Bezárom szememet és az ágyadban fekszem. A csend változatlan. Fölém hajolsz, rám lehelsz, érzem, ahogy bőröd bőrömhöz ér. Puha lágy ajkad ajkamhoz ér. Csak ketten vagyunk, már nem szorítalak. Hagyom, hogy ajkaid puhasága küzdjön meg a falaimmal.
Talán még felolvaszthatsz mielőtt teljesen megfagyok.
