Mindig ugyanaz maradok

Nem hiszek. Ezt akarom érezni, hogy nincs már hitem, hogy végre lemondok arról, ami nem lehet az enyém, hogy végre lemondok arról, amit megérdemlek. De csak nem, inkább halálra kínzom magam a bizalommal, hogy azt hiszem megváltozhat minden, hogy egyszer végre azt kapom, amit megérdemlek. Bárcsak így lenne, megpróbálok megváltozni, de nem megy. Mindig ugyanaz maradok, egy reménykedő, álmodozó megváltozni akaró apró kis semmi. Nem is értem miért várom el másoktól, hogy máshogy viselkedjenek, mikor természetemnél fogva nekem sem megy. Sokat várok az emberektől és sokat várok magamtól is. Kellene valami pirula, amit ha beszedek elmúlik ez az egész, hogy felkelek és nem érzek, valami amitől kiégnek az idegek.

Szét akarok tépni valamit, ordítani toporzékolni. Csak az a bajom, hogy nem segít, hogy nem vagyok elég ehhez egymagam, hogy kell még valami más is, hogy ez megváltozzon, és arra nem vagyok, nem lehetek hatással. Hogy az élet egyszerűen csak gúnyt űz belőlem nap, mint nap. Röhögve köpköd az arcomba. Egyedül vagyok a gondjaimmal, egyedül vagyok az életemmel és nem változik semmi semmit. Nincs erőm újrakezdeni, nincs erőm a változáshoz és ahhoz sem, hogy elkerüljem azt.

Őrjöngeni akarok, törni zúzni. Rángatni addig, míg be nem látja, hogy igazam van. Miért nem lehet ez megtenni? Miért kell várni, játszani?

Elérkezik az a nap is, amikor már csak átlépünk a dolgokon. Nem tesszük őket helyre, nem tesszük őket arrébb, csak átlépünk rajtuk. Nem akarjuk megváltoztatni őket, csendben beletörődünk. Amiért máskor őrjöngenénk, ma csak mélyet sóhajtunk. Nincs meg bennem az erő, hogy megváltoztassam, hogy elérjem, amit akarok. Mélyen, legbelül ég bennem a gyűlölet, tüzel, éget és mégis hívogat. Szítsad és szítsad.

Kezemet törölgetem egy szürke szobában, minden figyelmemet leköti ez. Ahogy a vér lassan alvad az ujjaim között, ahogy nem számít semmi, csak az érzés. Meleg és ahogy hűl ki, lassan húzza a bőrömet. Isteni érzés, a születés és a halál egyben. Amit ma elveszek, egy nap talán visszaadom, vagy soha. Nem fogan meg bennem az élet, még a gondolata sem. Csak a halál hív, csak azt akarom. Érezni az ereimben, ahogy a vérem nem folyik tovább. Szeretném megtapasztalni a nyugalmat, olyannak képzelem, mint a vízen lebegést. Megszűnik a hang, megszűnik a külvilág csak a nyugalom árad szét bennünk.

Ahogy megszárad a vér idegesítővé válik, szabadulni kellene tőle, vagy feloldani még többen. A holtested ott fekszik előttem, mélyen a gyomrába nyúlok, könyékig túrok benne, olyan meleg, még mindig meleg. Fürödni akarok benne, hogy elnyelje a testem az a forróság az a megnyugvás, amit te kaptál meg helyettem. Még ezt is te kaptad. Mindent elvettél tőlem és még ez is neked jár. De megbánni nem fogom, amit tettem. Mert mint annyi minden más ez is a részem már, nem bánom meg csak arrébb lépek és elfelejtem. A gyümölcsét ízlelgetem és mélyen legbelül fel-fel nevetek. 

Heh...

Ma halhatatlan vagyok. Ma halhatatlan vagyok és rád vadászom. Mindenen csak mosolygok, kit érdekel bármi, majd holnap élek, de nem ma. Ma mindent ki kell próbálnom, ma csak a halhatatlanságnak élek. Érzem, hogy nincs súly a döntéseimen, azt tehetek, amit akarok. Ez megelégedéssel tölt el, mely mosolyt fakaszt, na nem a te szádra. Neked szenvedned kell, ma megfizetsz mindenért. Ma csak én táncolok és te nézed. Könnyedén körbelebeglek.

Most kezdődik csak el az én mesém. Körbeálltok és mosolyogtok. Nem lát senki, nem érzünk semmit. A szar lassan csúszik le a torkomon.

Ez is eljött. Újra írok, pedig nem sok mondanivalóm van. Hiányzol. Ott hagytam nálad szívem egy darabját, kár h ki kellett tépned, hogy a tied legyen. Nem baj, vezeklek, szeretem ezt csinálni. Napról napra szenvedni, lesni az órát, hogy teljen, hogy múljon, a vágy meg közben itt rágja a fülemet, hogy tegyél valamit, na csináld már. Kell nekünk, meg kell kapnunk. Aztán persze nem jutok sehová.


Vágd le, tépd ki, nyúzd le. Csak ez jut eszembe. Félek a csonkolástól. Ez azért van, mert túlságosan ragaszkodunk a dolgainkhoz. Persze más elveszíteni egy telefont, mint mondjuk egy kart. De ez akkor is így van. Megszoktuk már, hogy ott van, hasznos hogy van. Ha belegondolunk, hogy valaki leszakítja rólunk, lassan fájdalmasan, húzza és nem engedi…szinte érezzük, hogy elválnak a csontokról az izmok, ahogy enged a kötés a bonthatatlanban. Szakad az artéria, a vér az arcunkba fröccsen. És már nem a mienk.