2012. február 19., vasárnap

Heh...


Ma halhatatlan vagyok. Ma halhatatlan vagyok és rád vadászom. Mindenen csak mosolygok, kit érdekel bármi, majd holnap élek, de nem ma. Ma mindent ki kell próbálnom, ma csak a halhatatlanságnak élek. Érzem, hogy nincs súly a döntéseimen, azt tehetek, amit akarok. Ez megelégedéssel tölt el, mely mosolyt fakaszt, na nem a te szádra. Neked szenvedned kell, ma megfizetsz mindenért. Ma csak én táncolok és te nézed. Könnyedén körbelebeglek.

Most kezdődik csak el az én mesém. Körbeálltok és mosolyogtok. Nem lát senki, nem érzünk semmit. A szar lassan csúszik le a torkomon.

Ez is eljött. Újra írok, pedig nem sok mondanivalóm van. Hiányzol. Ott hagytam nálad szívem egy darabját, kár h ki kellett tépned, hogy a tied legyen. Nem baj, vezeklek, szeretem ezt csinálni. Napról napra szenvedni, lesni az órát, hogy teljen, hogy múljon, a vágy meg közben itt rágja a fülemet, hogy tegyél valamit, na csináld már. Kell nekünk, meg kell kapnunk. Aztán persze nem jutok sehová.


Vágd le, tépd ki, nyúzd le. Csak ez jut eszembe. Félek a csonkolástól. Ez azért van, mert túlságosan ragaszkodunk a dolgainkhoz. Persze más elveszíteni egy telefont, mint mondjuk egy kart. De ez akkor is így van. Megszoktuk már, hogy ott van, hasznos hogy van. Ha belegondolunk, hogy valaki leszakítja rólunk, lassan fájdalmasan, húzza és nem engedi…szinte érezzük, hogy elválnak a csontokról az izmok, ahogy enged a kötés a bonthatatlanban. Szakad az artéria, a vér az arcunkba fröccsen. És már nem a mienk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése