Nem hiszek. Ezt akarom érezni,
hogy nincs már hitem, hogy végre lemondok arról, ami nem lehet az enyém, hogy
végre lemondok arról, amit megérdemlek. De csak nem, inkább halálra kínzom
magam a bizalommal, hogy azt hiszem megváltozhat minden, hogy egyszer végre azt
kapom, amit megérdemlek. Bárcsak így lenne, megpróbálok megváltozni, de nem
megy. Mindig ugyanaz maradok, egy reménykedő, álmodozó megváltozni akaró apró
kis semmi. Nem is értem miért várom el másoktól, hogy máshogy viselkedjenek,
mikor természetemnél fogva nekem sem megy. Sokat várok az emberektől és sokat várok
magamtól is. Kellene valami pirula, amit ha beszedek elmúlik ez az egész, hogy
felkelek és nem érzek, valami amitől kiégnek az idegek.
Szét akarok tépni valamit,
ordítani toporzékolni. Csak az a bajom, hogy nem segít, hogy nem vagyok elég
ehhez egymagam, hogy kell még valami más is, hogy ez megváltozzon, és arra nem
vagyok, nem lehetek hatással. Hogy az élet egyszerűen csak gúnyt űz belőlem
nap, mint nap. Röhögve köpköd az arcomba. Egyedül vagyok a gondjaimmal, egyedül
vagyok az életemmel és nem változik semmi semmit. Nincs erőm újrakezdeni, nincs
erőm a változáshoz és ahhoz sem, hogy elkerüljem azt.
Őrjöngeni akarok, törni zúzni.
Rángatni addig, míg be nem látja, hogy igazam van. Miért nem lehet ez megtenni?
Miért kell várni, játszani?
Elérkezik az a nap is, amikor már
csak átlépünk a dolgokon. Nem tesszük őket helyre, nem tesszük őket arrébb,
csak átlépünk rajtuk. Nem akarjuk megváltoztatni őket, csendben beletörődünk. Amiért
máskor őrjöngenénk, ma csak mélyet sóhajtunk. Nincs meg bennem az erő, hogy
megváltoztassam, hogy elérjem, amit akarok. Mélyen, legbelül ég bennem a gyűlölet,
tüzel, éget és mégis hívogat. Szítsad és szítsad.
Kezemet törölgetem egy szürke
szobában, minden figyelmemet leköti ez. Ahogy a vér lassan alvad az ujjaim között,
ahogy nem számít semmi, csak az érzés. Meleg és ahogy hűl ki, lassan húzza a bőrömet.
Isteni érzés, a születés és a halál egyben. Amit ma elveszek, egy nap talán
visszaadom, vagy soha. Nem fogan meg bennem az élet, még a gondolata sem. Csak
a halál hív, csak azt akarom. Érezni az ereimben, ahogy a vérem nem folyik
tovább. Szeretném megtapasztalni a nyugalmat, olyannak képzelem, mint a vízen
lebegést. Megszűnik a hang, megszűnik a külvilág csak a nyugalom árad szét
bennünk.
Ahogy megszárad a vér idegesítővé
válik, szabadulni kellene tőle, vagy feloldani még többen. A holtested ott
fekszik előttem, mélyen a gyomrába nyúlok, könyékig túrok benne, olyan meleg,
még mindig meleg. Fürödni akarok benne, hogy elnyelje a testem az a forróság az
a megnyugvás, amit te kaptál meg helyettem. Még ezt is te kaptad. Mindent
elvettél tőlem és még ez is neked jár. De megbánni nem fogom, amit tettem. Mert
mint annyi minden más ez is a részem már, nem bánom meg csak arrébb lépek és
elfelejtem. A gyümölcsét ízlelgetem és mélyen legbelül fel-fel nevetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése