2011. július 30., szombat

Sírhant


Változások, amik elkerülhetetlenek. A nap minden reggel felkel. Az élet minden nap megáll egy percre. Egy mély szagatott percre, mikor elhallkulnak a világ morajai, csak magadat hallod. Elgondolkodsz van e értelme továbbmenni az úton, van e értelmi kinyitni a szádat. A sok értelem mögött van e bármi realitás. Van e olyan, amiért érdemes…csak úgy érdemes.

A halál illatával kelt fel a nap. Nem mosolygott, csak elhúzta a száját és próbálta nem a fogait villantai, hogy ne tűnjön még ijesztöbbnek. Egyszerre indultunk el álmos és mély sohajók közepette a halálunk felé vezető rögös útra. Nem néztünk hátra, csak csendesen, lassan meneteltünk, arcunkra fagyott véres mosolytalansággal. Nem néztünk fel, csak a földet néztünk, ahogy minden egyes kaviccsal közelebb kerülünk az elkerülhetetlenhez. Szemünkből nem folyt már a könny, ami kifoyt az is felszívta már az út porát. Nem számított már semmi, nem számíott már senki. Csak az út és mi. Nem siettünk. Nem kellett. Nem tudtuk, meddig kell gyalogolni csak azt, hogy hoszzú és fájdalmas lesz az út és egyikünk sem fog örülni neki.

És akkor megláttuk a fát, mintha csak ránk várt volna. Csöndes magányában tekintett az elkerülhetetlen jövő felé. Tudta, hogy egyedül van, tudta, hogy csodálatos és tudta, hogy ez senkit nem érdekel. Mindene, ami volt a tudás, amit senkivel nem tudott megosztani. Nem töltötte semmivel magányos életét csak a várakozással, azzal az átkozott mély és savanyú várakozzással, amit akkor érzünk, amikor tudjuk, hogy valami ott van de nem nézünk oda mert jobb nem észre venni. De a szemünk sarkából mindig szemmel tartjuk, hogy tudjuk nem tűnt el. Ott a vég a sorokban, a levegőben, a testünkben a szerelemben.

Magányomban üvöltenék, de túl hangos lenne és megzavarna, vagy csak kizökentene. Amit semmiképpen nem akarok, hiszen olyan kellemesen kitölt a semmi. Ez vagyok én a semmi, nem is létezem. Senki nem sírna utánnam senki nem venné észre a hiányomat. Nem vagyok már más mint egy üres hüvely. Mindenki megtölthet a neki tetsző dolgokkal. Lassan hagytak el az érzéseim, még lassabban a vágyaim. De már mit sem számít, csak magam vagyok és ez a semmitérő kis vakaró érzés a koponyámban, hogy egyszer a semmi mögött lakozott valami, ami ezt sose hagyta volna, ami előtört volna és megtette volna azt, ami most lehetetlennek tűnik. Igen, egyszer talán élhettem volna.