2013. május 30., csütörtök

A gonosz ébredése



Újabb alkalom a fájdalomra, hogy sajnáljam magam, hogy dühöngjek. Szabadon választhatok. Napok telnek, évek múlnak, a düh csak erősödik. Hiába nyelem vissza, nem múlik, csak gyűlik és ösztönöz. Várom a pillanatot, hogy kirobbanjon. Reménykedj, hogy nem leszel ott. Reménykedjen mindenki, hogy elmarad. Szívem szerint törnék-zúznék, üvöltenék, elhajtanék mindenkit. Nekem nem kell segítség, én jól vagyok. Hagyjatok egy percet, hogy tomboljak, hogy átkozódjak, nem, nem akarok megnyugodni. Azt akarom, hogy sírjatok, hogy könyörögjetek, hogy sajnáljátok, hogy közém és a dühöm közé álltatok. Nem akarok többé viselkedni, nem akarok megtorpanni, azt akarom, hogy mindenkit mosson el a haragom. Magam akarok lenni, az ember, aki magáért él, aki nem törődik mással. Meg akarok felelni másoknak és önmagamnak. Tele vagyok kusza gondolatokkal, nem bírom kontrollálni magam, valami kitörni készül belőlem, kérdése, hogy mi? Én vagy a gonosz…Teljesen mindegy, ahogy most érzem, mindkettő hasonló temperamentumú…


És lőn felvirradt a nap, melyen a gonosz életre kél. Eljő és elárasztja kétellyel és pánikkal az arra érdemesek szívét. Mind együtt várjuk ama napot, és vigadunk majd borban és mámorban úszva, hogy dicsőítsük bukását a jónak. Erényeinket ártatlanok vére mossa majd el, és mi vígan iszunk kifordult szemeik mellől önön hiúságunk jutalmát. Igen, az lesz a nap, melyen mind megbánjátok majd kétszínűségeteket, megbánjátok, majd, hogy oly nagy áhítattal tetettetek közönyt, megbocsátást…hálát. Mind együtt égtek majd, és én segítek meggyújtani a máglyát. Örömmel vigadok majd az őszinteség napján, mikor nem lesz majd menekvés, mind egyformán pusztulunk, mosollyal az arcunkon. De én nem csak mosolygok majd, hanem röhögök, őrjöngve és tombolva, megszabadulva láncaimtól taposok majd hulláitokon. Enni akarok a húsotokból, kitépni a szíveteket, és megkérdezni, ez volt az, amivel szerettél? Ez a darab hús jogosított fel, hogy megvessél? Kitépem és áldozatként mutatom be, hűséget fogadva az életnek, az őszinteségnek és a haragnak. 

2012. június 7., csütörtök

Mindig ugyanaz maradok




Nem hiszek. Ezt akarom érezni, hogy nincs már hitem, hogy végre lemondok arról, ami nem lehet az enyém, hogy végre lemondok arról, amit megérdemlek. De csak nem, inkább halálra kínzom magam a bizalommal, hogy azt hiszem megváltozhat minden, hogy egyszer végre azt kapom, amit megérdemlek. Bárcsak így lenne, megpróbálok megváltozni, de nem megy. Mindig ugyanaz maradok, egy reménykedő, álmodozó megváltozni akaró apró kis semmi. Nem is értem miért várom el másoktól, hogy máshogy viselkedjenek, mikor természetemnél fogva nekem sem megy. Sokat várok az emberektől és sokat várok magamtól is. Kellene valami pirula, amit ha beszedek elmúlik ez az egész, hogy felkelek és nem érzek, valami amitől kiégnek az idegek.
Szét akarok tépni valamit, ordítani toporzékolni. Csak az a bajom, hogy nem segít, hogy nem vagyok elég ehhez egymagam, hogy kell még valami más is, hogy ez megváltozzon, és arra nem vagyok, nem lehetek hatással. Hogy az élet egyszerűen csak gúnyt űz belőlem nap, mint nap. Röhögve köpköd az arcomba. Egyedül vagyok a gondjaimmal, egyedül vagyok az életemmel és nem változik semmi semmit. Nincs erőm újrakezdeni, nincs erőm a változáshoz és ahhoz sem, hogy elkerüljem azt.
Őrjöngeni akarok, törni zúzni. Rángatni addig, míg be nem látja, hogy igazam van. Miért nem lehet ez megtenni? Miért kell várni, játszani?
Elérkezik az a nap is, amikor már csak átlépünk a dolgokon. Nem tesszük őket helyre, nem tesszük őket arrébb, csak átlépünk rajtuk. Nem akarjuk megváltoztatni őket, csendben beletörődünk. Amiért máskor őrjöngenénk, ma csak mélyet sóhajtunk. Nincs meg bennem az erő, hogy megváltoztassam, hogy elérjem, amit akarok. Mélyen, legbelül ég bennem a gyűlölet, tüzel, éget és mégis hívogat. Szítsad és szítsad.
Kezemet törölgetem egy szürke szobában, minden figyelmemet leköti ez. Ahogy a vér lassan alvad az ujjaim között, ahogy nem számít semmi, csak az érzés. Meleg és ahogy hűl ki, lassan húzza a bőrömet. Isteni érzés, a születés és a halál egyben. Amit ma elveszek, egy nap talán visszaadom, vagy soha. Nem fogan meg bennem az élet, még a gondolata sem. Csak a halál hív, csak azt akarom. Érezni az ereimben, ahogy a vérem nem folyik tovább. Szeretném megtapasztalni a nyugalmat, olyannak képzelem, mint a vízen lebegést. Megszűnik a hang, megszűnik a külvilág csak a nyugalom árad szét bennünk.
Ahogy megszárad a vér idegesítővé válik, szabadulni kellene tőle, vagy feloldani még többen. A holtested ott fekszik előttem, mélyen a gyomrába nyúlok, könyékig túrok benne, olyan meleg, még mindig meleg. Fürödni akarok benne, hogy elnyelje a testem az a forróság az a megnyugvás, amit te kaptál meg helyettem. Még ezt is te kaptad. Mindent elvettél tőlem és még ez is neked jár. De megbánni nem fogom, amit tettem. Mert mint annyi minden más ez is a részem már, nem bánom meg csak arrébb lépek és elfelejtem. A gyümölcsét ízlelgetem és mélyen legbelül fel-fel nevetek. 

2012. február 19., vasárnap

Heh...


Ma halhatatlan vagyok. Ma halhatatlan vagyok és rád vadászom. Mindenen csak mosolygok, kit érdekel bármi, majd holnap élek, de nem ma. Ma mindent ki kell próbálnom, ma csak a halhatatlanságnak élek. Érzem, hogy nincs súly a döntéseimen, azt tehetek, amit akarok. Ez megelégedéssel tölt el, mely mosolyt fakaszt, na nem a te szádra. Neked szenvedned kell, ma megfizetsz mindenért. Ma csak én táncolok és te nézed. Könnyedén körbelebeglek.

Most kezdődik csak el az én mesém. Körbeálltok és mosolyogtok. Nem lát senki, nem érzünk semmit. A szar lassan csúszik le a torkomon.

Ez is eljött. Újra írok, pedig nem sok mondanivalóm van. Hiányzol. Ott hagytam nálad szívem egy darabját, kár h ki kellett tépned, hogy a tied legyen. Nem baj, vezeklek, szeretem ezt csinálni. Napról napra szenvedni, lesni az órát, hogy teljen, hogy múljon, a vágy meg közben itt rágja a fülemet, hogy tegyél valamit, na csináld már. Kell nekünk, meg kell kapnunk. Aztán persze nem jutok sehová.


Vágd le, tépd ki, nyúzd le. Csak ez jut eszembe. Félek a csonkolástól. Ez azért van, mert túlságosan ragaszkodunk a dolgainkhoz. Persze más elveszíteni egy telefont, mint mondjuk egy kart. De ez akkor is így van. Megszoktuk már, hogy ott van, hasznos hogy van. Ha belegondolunk, hogy valaki leszakítja rólunk, lassan fájdalmasan, húzza és nem engedi…szinte érezzük, hogy elválnak a csontokról az izmok, ahogy enged a kötés a bonthatatlanban. Szakad az artéria, a vér az arcunkba fröccsen. És már nem a mienk.

2011. július 30., szombat

Sírhant


Változások, amik elkerülhetetlenek. A nap minden reggel felkel. Az élet minden nap megáll egy percre. Egy mély szagatott percre, mikor elhallkulnak a világ morajai, csak magadat hallod. Elgondolkodsz van e értelme továbbmenni az úton, van e értelmi kinyitni a szádat. A sok értelem mögött van e bármi realitás. Van e olyan, amiért érdemes…csak úgy érdemes.

A halál illatával kelt fel a nap. Nem mosolygott, csak elhúzta a száját és próbálta nem a fogait villantai, hogy ne tűnjön még ijesztöbbnek. Egyszerre indultunk el álmos és mély sohajók közepette a halálunk felé vezető rögös útra. Nem néztünk hátra, csak csendesen, lassan meneteltünk, arcunkra fagyott véres mosolytalansággal. Nem néztünk fel, csak a földet néztünk, ahogy minden egyes kaviccsal közelebb kerülünk az elkerülhetetlenhez. Szemünkből nem folyt már a könny, ami kifoyt az is felszívta már az út porát. Nem számított már semmi, nem számíott már senki. Csak az út és mi. Nem siettünk. Nem kellett. Nem tudtuk, meddig kell gyalogolni csak azt, hogy hoszzú és fájdalmas lesz az út és egyikünk sem fog örülni neki.

És akkor megláttuk a fát, mintha csak ránk várt volna. Csöndes magányában tekintett az elkerülhetetlen jövő felé. Tudta, hogy egyedül van, tudta, hogy csodálatos és tudta, hogy ez senkit nem érdekel. Mindene, ami volt a tudás, amit senkivel nem tudott megosztani. Nem töltötte semmivel magányos életét csak a várakozással, azzal az átkozott mély és savanyú várakozzással, amit akkor érzünk, amikor tudjuk, hogy valami ott van de nem nézünk oda mert jobb nem észre venni. De a szemünk sarkából mindig szemmel tartjuk, hogy tudjuk nem tűnt el. Ott a vég a sorokban, a levegőben, a testünkben a szerelemben.

Magányomban üvöltenék, de túl hangos lenne és megzavarna, vagy csak kizökentene. Amit semmiképpen nem akarok, hiszen olyan kellemesen kitölt a semmi. Ez vagyok én a semmi, nem is létezem. Senki nem sírna utánnam senki nem venné észre a hiányomat. Nem vagyok már más mint egy üres hüvely. Mindenki megtölthet a neki tetsző dolgokkal. Lassan hagytak el az érzéseim, még lassabban a vágyaim. De már mit sem számít, csak magam vagyok és ez a semmitérő kis vakaró érzés a koponyámban, hogy egyszer a semmi mögött lakozott valami, ami ezt sose hagyta volna, ami előtört volna és megtette volna azt, ami most lehetetlennek tűnik. Igen, egyszer talán élhettem volna.

2011. június 19., vasárnap

Rothadás virága



Ingoványos talajon lépkedek, vérben ázott lábacskáimmal. Lassan csúsztatom előre egyesével a kis drágáimat, élvezve, ahogy a sár lassan, élvezettel végignyalja talpamat. Nyakam hátrahajtva élvezem. Fehér hálóingem csurom víz már, rám tapad és megváltoztatja testemben a rezgéseket. Vágyom erre a hűvös, nedves érzésre. Ahogy elönti agyamat a talpamból áramló hideg higany. Lépteim, csendesek és lágyak akár ez a hajnal, ami itt kint köszöntött ránk.

Felkelt a hold és én prédára lesek. Ma is, mint minden átkozott este. Az utcasarkon állok és figyelem a csendet. Hallgatnám a szívdobogásomat is, ha lenne. Hónapok óta nem mocorog ott bent semmi. Már csak ketten vannak a harag és a bánat, de ők jól elférnek egymás mellett. Csendben ülnek kitépett szívem helyén. Nem nyávognak, nem zaklatnak. Mézes-mázos kis lapátjaikkal lassan temetnek el.

Szar egy nap ez, már az ölés gondolata sem villanyoz fel. Minden hiábavalónak tűnik. A vér a semmiért folyik. Nem köt le halk csobogása sem már, sem a seb kitárulkozó látványa. Egyedül vagyok. Egyedül vérzem. És, hogy a fene enné meg, nem élvezem. Azt hittem megelégedéssel tölt el majd, ha felvágom a testem, azt hittem megnyugszom majd, hogy kiszabadul a harag bentről. De még így is csak üvöltenék és tépném a húst akár a fogaimmal is.

A trágyaszag, ami az orromból ömlik már elviselhetetlen. Talán valami másik gyerekgyilkos világból való, ahonnan néhány egyébb bűnöm is átsunnyogott. Nem vagyunk mások, nem leszünk mások, nem akarunk mások lenni. Egyedül kínlódunk, mészbe rójuk fájdalmunk és üvöltve vezeklünk jó tetteinkért. Néha éjszakánként, mikor izadtan ébredünk a szorongás már csak a lassú halál részeként fojtogat minket és imáinkat fogja vissza felszakadt gégénkben.

Mert a vér jó dolog. Miért ne lenne az? Meleg és piros. Azt hiszem, ezt a két jelzőt csak jó dolgokra mondjuk. Az élet eltemet, az ember is. Végülis akkor midnenképpen a föld alatt végezzük. Vagy valamiben ami meleg és piros. Az én tüzemben.

Ítélkezünk, mert erre születtünk, bántjuk magunkat mert ettől leszünk nyugodtabbak, bántunk másokat, mert ettől leszünk boldogabbak. Te mi mást tudsz még tenni? Mi másért tudsz még élni? Tudsz még szeretni? Tudsz még valami újat érezni? Mit akarsz az élettől? Mit akarsz tőlem? Azt akarom, hogy vége legyen, hogy végre ne rohadjon a szeretetem, hogy végre ne kelljen azon gondolkodnom, ki mit érdemel. A végét akarom, azt a hatalmas pontot, ami elállja az utat és nem enged tovább menni. Ami mellé leülhetek és visithatok. Kiüvölthetem minden fájdalmam, kisírhatom minden sérelmem. Azt akarom, hogy végre vége legyen már, hogy legyen időm körbe nézni, hogy élvezhessem a színeket. Láttál te már rózsaszínt? Szinte kivilágítja a szemed, de nem akkor, amikor elhagynak. Hallottál már madárdalt? Megnyugtat, de csak akkor, ha nem a szavaktól félsz a legjobban. Így rettegünk mi magunkban, egyedül, félve, hogy elhagysz, hogy elhagysz te, önmagam.

2011. április 10., vasárnap

Éjszaka


Nézzél rám! Mondom, nézzél rám! Te utolsó kis szajha, azt akarom, hogy nézz a szemembe! Talán nem tetszik valami? Talán nem ezt vártad? Talán nem ez lebegett a szemed előtt, mikor velem jöttél? A tévedés néha nagy áldozatokkal jár.

Elindult bennem mélyen valami, nem is biztos, hogy egy érzés, talán csak egy érzés előérzete. Lassan csúszik felfele, gyengéden simogatva belsőm elszikkadt részeit. Régóta nem járt arra senki, és mégis milyen ismerős minden a tájon. A vágy vize ring ma csípőm lágy ritmusán. Téged szólongat, neked kántál. Szinte hallod a tamtamot a füledben, a szívedben. Érzed, ahogy a véred a ritmusra lüktet. Nem akarsz mást csak megadni magad, nem akarsz ellenkezni sem, a tüzem mellett akarsz melegedni, a dobokat akarod érezni, benned. Én meghagyom neked, a játék szenvedélyét, hagyom, hogy kéresd magad, hagyom, hogy ne kapj meg mindent elsőre. Azt akarom, hogy a vágy tüze mélyen perzseljen, égessen el minden gondolatot. Legyél üres, legyél az én vásznam. Nem kell semmi más, csak a lüktetés, ütemre alkotok, belőled építem új birodalmam, bekebelezlek, hagyom, hogy belém olvadj. Tüdüm tüdüm.

Furcsa hang az mikor a bőr kettéválik elég mélyen ahhoz, hogy a hús is repedjen. Nem is gondolnánk, hogy van hangja, talán csak a borzadály erősíti fel bennünk, talán csak lelkünk utolsó szilánkja sikít fel. Nem hallani, ebben a zajban, ezt sem hallani. Lüktet a vér, nekem a fülemben, neked pedig testedből kifele. Belenyúlok az ujjammal a sebbe, turkálok és élvezem. Meleg a húsod, üvölts csak, megsüketültem a vágytól, a szenvedélytől. Végig nyalom testedet, véred arcomra csorog, veled élvezem. Nyelvemmel nyúlok elérhetetlen mélységekbe testedben, tudom, hogy ezt szereted…ajkamon folyik le életed története, a meleged már engem táplál, az emlékeid most már az enyémek, az éterbe üvöltöd utolsó leheleteddel, a bocsánatot kéred. Lassan kúszok fel, hogy csendesen füledbe súghassam, hogy nincs bocsánat. Nem menekülhetsz, szorítalak, és nem engedlek. Hiába reménykedsz, utolsó leheleted is az enyém már, mit beléd fojtok utolsó véres csókommal. Minden titok az enyém, a halál átsöpör a szobán, felemel, eltávolít az élőktől. Ettől leszek én különleges, ettől leszek én erős. A halál valami olyan, amit nem tapasztalhatsz, olyan, ami teljesen idegen. Olyan, mint én.

Együtt repülünk, együtt szárnyalunk, ma nagyon magasan. Le ne nézz, ne is gondolkozz, csak tedd meg, ami elsőként eszedbe jut. A lényeg, hogy ne nevess, mert a legapróbb mosolyt is gúnyolódva törli majd le a sors. Ha nem az, akkor majd én. Bohócot rajzolok véreddel a homlokodra...

2011. március 14., hétfő

Ördög


Az ördög ma korán jött el értem. Túl korán érkezett így nem készültem el időre. Remegve vártam az enyészetett, azt a vágyat, amely mindent felőröl.

A világ ma az ő oldalára fordult, ma minden könnyekben úszik és esküszöm neked, te leszel az egyetlen, aki ma megfullad bennük. Remélem kiélvezted minden percét az életnek, mert ma lesz az utolsó tánc, amit lejthetsz. Ma lesz az utolsó csók, amiért epedezhetsz. Gyilkolni vágyom minden zsigeremből.

Árkot ások, a kezemben az ásó lassan mozog. Minden gondolatot és mozdulatot megfontolok. Azt akarom, hogy sokáig tartson, hogy kiélvezzem minden pillanatát. Dühöm csak bennem fortyog, nem engedem kitörni. Nem tisztellek meg azzal, hogy megtudd, mi zajlik bennem. Az egyetlen, amit érdemelsz hideg tekintetem, amivel majd a sírba teszlek. Nem te vagy az, aki kellesz, nem te vagy az, akire vártam. Ne mondd, hogy ez meglep. A te társad most a félelem kell, hogy legyen. Nem számítottál rám és én sem rád. De halálod majd felpezsdíti a vérem. Imádni fogom, ahogy most kitágult pupillád lassan az ujjaim közé folyik. Lassan fogom elmorzsolni, hagyom, ahogy még épp szemeddel végig nézd. Azt akarom, hogy lásd, hogy felpillants és lásd az arcomon nincs menekvés, csepp szánalom sincs a szívemben. Tanulni akartál, hát most tanulhatsz. Abban az 5 percben, amiben kifolyik véred a két kezemmel ásott árokba egy dolgot megtanulsz majd, mélyen a szívedbe vésed…ne bízz meg senkiben.

Az őrület lassan bontakozik ki, belülről, mélyről indul. Átjárja testünket, megmozgatva minden porcikánkat. Mielőtt kiül a szemünkbe már tudjuk, hogy micsoda gyönyörrel jár ez. A teljes szabadság felszabadító érzésével. Csak te meg én tudjuk, mennyire átkozottul jó ez. Mindketten ezt akartuk csak én gyorsabb voltam. Ma te vérzel el kezeim között. Tudom, hogy ezt akarod, nem marad más választásod, mind beletörődni a fájdalomba.

A pusztulás szele söpör át ökölbe szorított kezeim között. Mindent elsöpör a gyűlölet szele. Szinte érzem, hogy elpusztít majd. Belülről feszít, a szenvedés vájta apró lyukakon furakodott be bőröm alá. Most pedig feszít, majd szétrobbanok. Tudom, hogy egyszer ki fog robbanni, hogy átveszi az irányítást testem felett, hogy egyszer csak nem fog számítani semmi sem. Nézz a szemembe, látod az ürességet? Azt, hogy mindent elpusztított bent a gyűlölet. Érzelmeknek már nyoma sincs, a megvetés üres bábjaként nézek le most rád. Ne félj, nem fog fájni…vagy talán mégis. És sikerült, igen neked sikerült; agyvelőddel a szám körül mosolyt csalnod az arcomra, bár nem hiszem, hogy erre a mosolyra számítottál. A gyűlölet és káröröm mindent leigázó mosolyára. Darabokra téptelek és most felzabállak, mert nem elég számomra, hogy elpusztítottalak, azt akarom, hogy ne maradjon utánad semmi, hogy semmi ne szülessen már belőled. A teljes megsemmisítést akarom. Már nem érezheted, ahogy belém épülsz, már nem érezheted, ahogy vígan kacagok. Csak ez maradt nekem a végtelen kárhozat rögös útjára lépve, melyet a te véred festett fel. Nem birtokolhatsz, senki sem birtokolhat.