2011. március 14., hétfő

Ördög


Az ördög ma korán jött el értem. Túl korán érkezett így nem készültem el időre. Remegve vártam az enyészetett, azt a vágyat, amely mindent felőröl.

A világ ma az ő oldalára fordult, ma minden könnyekben úszik és esküszöm neked, te leszel az egyetlen, aki ma megfullad bennük. Remélem kiélvezted minden percét az életnek, mert ma lesz az utolsó tánc, amit lejthetsz. Ma lesz az utolsó csók, amiért epedezhetsz. Gyilkolni vágyom minden zsigeremből.

Árkot ások, a kezemben az ásó lassan mozog. Minden gondolatot és mozdulatot megfontolok. Azt akarom, hogy sokáig tartson, hogy kiélvezzem minden pillanatát. Dühöm csak bennem fortyog, nem engedem kitörni. Nem tisztellek meg azzal, hogy megtudd, mi zajlik bennem. Az egyetlen, amit érdemelsz hideg tekintetem, amivel majd a sírba teszlek. Nem te vagy az, aki kellesz, nem te vagy az, akire vártam. Ne mondd, hogy ez meglep. A te társad most a félelem kell, hogy legyen. Nem számítottál rám és én sem rád. De halálod majd felpezsdíti a vérem. Imádni fogom, ahogy most kitágult pupillád lassan az ujjaim közé folyik. Lassan fogom elmorzsolni, hagyom, ahogy még épp szemeddel végig nézd. Azt akarom, hogy lásd, hogy felpillants és lásd az arcomon nincs menekvés, csepp szánalom sincs a szívemben. Tanulni akartál, hát most tanulhatsz. Abban az 5 percben, amiben kifolyik véred a két kezemmel ásott árokba egy dolgot megtanulsz majd, mélyen a szívedbe vésed…ne bízz meg senkiben.

Az őrület lassan bontakozik ki, belülről, mélyről indul. Átjárja testünket, megmozgatva minden porcikánkat. Mielőtt kiül a szemünkbe már tudjuk, hogy micsoda gyönyörrel jár ez. A teljes szabadság felszabadító érzésével. Csak te meg én tudjuk, mennyire átkozottul jó ez. Mindketten ezt akartuk csak én gyorsabb voltam. Ma te vérzel el kezeim között. Tudom, hogy ezt akarod, nem marad más választásod, mind beletörődni a fájdalomba.

A pusztulás szele söpör át ökölbe szorított kezeim között. Mindent elsöpör a gyűlölet szele. Szinte érzem, hogy elpusztít majd. Belülről feszít, a szenvedés vájta apró lyukakon furakodott be bőröm alá. Most pedig feszít, majd szétrobbanok. Tudom, hogy egyszer ki fog robbanni, hogy átveszi az irányítást testem felett, hogy egyszer csak nem fog számítani semmi sem. Nézz a szemembe, látod az ürességet? Azt, hogy mindent elpusztított bent a gyűlölet. Érzelmeknek már nyoma sincs, a megvetés üres bábjaként nézek le most rád. Ne félj, nem fog fájni…vagy talán mégis. És sikerült, igen neked sikerült; agyvelőddel a szám körül mosolyt csalnod az arcomra, bár nem hiszem, hogy erre a mosolyra számítottál. A gyűlölet és káröröm mindent leigázó mosolyára. Darabokra téptelek és most felzabállak, mert nem elég számomra, hogy elpusztítottalak, azt akarom, hogy ne maradjon utánad semmi, hogy semmi ne szülessen már belőled. A teljes megsemmisítést akarom. Már nem érezheted, ahogy belém épülsz, már nem érezheted, ahogy vígan kacagok. Csak ez maradt nekem a végtelen kárhozat rögös útjára lépve, melyet a te véred festett fel. Nem birtokolhatsz, senki sem birtokolhat.