Hát eljött ez a nap is. Amikor már azt hiszed, nem lehet rosszabb, amikor már a padló is magasnak tűnik, akkor üvölt az arcodba a sors.
Azt gondolod, hogy van olyan, hogy végtelen, mikor el sem tudod képzelni. Erősen próbálod, de a messzi távolban ott a vég, még akkor is, ha minden agysejteddel arra törekszel, hogy ne lásd. Nézed, ahogy a részecskék egyre kisebbek lesznek, miközben felé tartanak. És tudod, hogy veled is ez lesz. Nem vagy több egy aszott vattacsomónál, amely lassan elveszti nedvességét, de a szálak elhasználódnak és többé már nem hasonlítanak kezdeti önmagukra.
Haragszom rád. Felkeltem és a képed még ugyanott állt. Levetett holmiijaid még a széken a hevertek. Hiányzol. Miért kell az elmúlás? Miért kell az, hogy amit megszerettünk rögtön el is veszítjük? Nem teheted ezt velem! Nem teheted meg ezt senkivel! Miért nem tartott tovább? Csak öt perccel! Csak még öt percet kértem az élettől. Abban az öt percben biztos találtam volna megoldást, biztos történt volna még valami. Csak még öt percet… még öt perc alatt megváltozhatna a világ.
Reményeink lassan ölnek meg minket. Sokáig kínoznak, mert tudják, hogy megtehetik. Beléjük kapaszkodunk, nem engedjük őket. Magunk idézzük elő a szenvedést. Egyre csak kapaszkodunk, érezzük, hogy a csúszunk szépen lassan, de mi nem engedjük, foggal-körömmel kapaszkodunk. Csak miután már késő és magunk vagyunk majd lenézünk, akkor látjuk, hogy fogaink kitéptek egy darabot a nyakunkból, körmeink felszántották combunkat, vér bugyog tenyerünkből is és igen ott az öt köröm nyoma.
A lárma elnyomja üvöltésem zaját. Nem mintha észrevenném. Más nem létezik már csak te meg én, na meg ez a kés itt a szívemben. Lehajolok és lassan húzom ki, kiélvezve az összes fájdalmat, ami ezzel jár. Összegyűjtöm mindenegyes cseppjét, hogy ellened használhassam. Te táplálod, majd féktelen dühömet, te adod majd meg végső csapásomhoz az erőt. És igen, oh igen, ezzel a késsel szúrlak majd le. Odacsúszom szépen, lassan, megfontolva minden egyes mozdulatot, késed lassan mártom beléd, hogy te is kiélvezhesd mindenegyes cseppjét. A fájdalom lassan kúszik fel a karomon, veled együtt szenvedek. Bosszú könnyeim már majdnem lemossák az arcomról a mosolyt…
