Rothadás virága

Ingoványos talajon lépkedek, vérben ázott lábacskáimmal. Lassan csúsztatom előre egyesével a kis drágáimat, élvezve, ahogy a sár lassan, élvezettel végignyalja talpamat. Nyakam hátrahajtva élvezem. Fehér hálóingem csurom víz már, rám tapad és megváltoztatja testemben a rezgéseket. Vágyom erre a hűvös, nedves érzésre. Ahogy elönti agyamat a talpamból áramló hideg higany. Lépteim, csendesek és lágyak akár ez a hajnal, ami itt kint köszöntött ránk.

Felkelt a hold és én prédára lesek. Ma is, mint minden átkozott este. Az utcasarkon állok és figyelem a csendet. Hallgatnám a szívdobogásomat is, ha lenne. Hónapok óta nem mocorog ott bent semmi. Már csak ketten vannak a harag és a bánat, de ők jól elférnek egymás mellett. Csendben ülnek kitépett szívem helyén. Nem nyávognak, nem zaklatnak. Mézes-mázos kis lapátjaikkal lassan temetnek el.

Szar egy nap ez, már az ölés gondolata sem villanyoz fel. Minden hiábavalónak tűnik. A vér a semmiért folyik. Nem köt le halk csobogása sem már, sem a seb kitárulkozó látványa. Egyedül vagyok. Egyedül vérzem. És, hogy a fene enné meg, nem élvezem. Azt hittem megelégedéssel tölt el majd, ha felvágom a testem, azt hittem megnyugszom majd, hogy kiszabadul a harag bentről. De még így is csak üvöltenék és tépném a húst akár a fogaimmal is.

A trágyaszag, ami az orromból ömlik már elviselhetetlen. Talán valami másik gyerekgyilkos világból való, ahonnan néhány egyébb bűnöm is átsunnyogott. Nem vagyunk mások, nem leszünk mások, nem akarunk mások lenni. Egyedül kínlódunk, mészbe rójuk fájdalmunk és üvöltve vezeklünk jó tetteinkért. Néha éjszakánként, mikor izadtan ébredünk a szorongás már csak a lassú halál részeként fojtogat minket és imáinkat fogja vissza felszakadt gégénkben.

Mert a vér jó dolog. Miért ne lenne az? Meleg és piros. Azt hiszem, ezt a két jelzőt csak jó dolgokra mondjuk. Az élet eltemet, az ember is. Végülis akkor midnenképpen a föld alatt végezzük. Vagy valamiben ami meleg és piros. Az én tüzemben.

Ítélkezünk, mert erre születtünk, bántjuk magunkat mert ettől leszünk nyugodtabbak, bántunk másokat, mert ettől leszünk boldogabbak. Te mi mást tudsz még tenni? Mi másért tudsz még élni? Tudsz még szeretni? Tudsz még valami újat érezni? Mit akarsz az élettől? Mit akarsz tőlem? Azt akarom, hogy vége legyen, hogy végre ne rohadjon a szeretetem, hogy végre ne kelljen azon gondolkodnom, ki mit érdemel. A végét akarom, azt a hatalmas pontot, ami elállja az utat és nem enged tovább menni. Ami mellé leülhetek és visithatok. Kiüvölthetem minden fájdalmam, kisírhatom minden sérelmem. Azt akarom, hogy végre vége legyen már, hogy legyen időm körbe nézni, hogy élvezhessem a színeket. Láttál te már rózsaszínt? Szinte kivilágítja a szemed, de nem akkor, amikor elhagynak. Hallottál már madárdalt? Megnyugtat, de csak akkor, ha nem a szavaktól félsz a legjobban. Így rettegünk mi magunkban, egyedül, félve, hogy elhagysz, hogy elhagysz te, önmagam.