A választás lehetősége úgy oson el mellettünk, hogy szinte halljuk halk susogását arany köpenyének. Tudjuk, hogy ott van és mégis félünk utána nyúlni. Félünk a változástól, mindentől, amit az magával hozhat. Remegünk érte és rettegünk tőle.
Itt állsz karnyújtásnyira tőlem. Reszketve sírok és nem ölelsz át. Tudjuk, hogy így kell lennie, senki nem változik, csak a körülmények. Testem vértől piroslik, letépkedtem láncaimat, és most csendben elvérzem itt előtted. Hogy lássad, hogy érezd, hogy megbántam. Ennél többet nem tehetek. Többé nem akarok önmagam lenni, változni akarok. De az nem megy. Mindenképpen meghaltam volna, minden alkalommal egy részem meghal, ahogy rám nézel és tudod bűnös vagyok. Nem akarlak bántani. Itt állok, vérzek és közben dühöd éget, szinte felperzsel. Nem könyörgök, nem sírok, csendben elégek.
Dühöm lángja csendben mardos. Várja a feltámadást. Várja, hogy valamit a lángra dobj, legyen az bármi, szereteted legapróbb morzsája is elég és szénné égetlek. Nem akarom, hogy itt legyél, nem akarom, hogy rám nézz. Azt akarom, hogy gyűlölj, azt akarom, hogy menekülj. Tudj mindent és haragudj….haragudj úgy rám, ahogyan én magamra. Tedd a kezed a nyakamra és szorítsd, addig míg bírod. Szorítsd erősen, el ne engedj soha. Nem számít, hogy meghalok, ölelj és ne engedj el.
Itt állok a szakadék szélén és a nevedet suttogom. Csak én vagyok. Lefele nézek és szinte húz az üresség, a sötétség. A kíváncsiság hajt az ismeretlen felé. Nyugalmat ígér és megbocsátást. Szinte látom, ahogy elengedem a testem és lassan akár egy levél a szellő lágy ölén lefele suttogok. Élvezem a csendet, az ürességet. A tehetetlenség köve már nem nyomja a lelkem, nem húzza vissza a testem. Olyan ez, mint a víz, halk megnyugtató morajával kizárja a külvilágot. Minden tökéletes, minden csak értem csendes. Egy pillanatig enyém a világ, még a te világod is. Körbefolyja testemet a csend. Figyellek, és csak a szívem lassú dobbanását hallom, ahogy megadja magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése