elmaradt ígéret...

Fáradtan ülök le fekete tavam partjára. Nem mozdul semmi, éppúgy ahogy bennem sem. Ahogy a szél eléri az arcomat emlékek árasztanak el. A gyengéd érintés, mely tegnap még karomon pihent, a csók, ami nemrég hagyta el szánkat. Most csak a szél cirógat, lágy megelégedéssel tűrve, hogy csak második lehet. Lábam a vízbe lógatom és hallgatom a halk csobogást, mely ma csak nekem szól.

[Béke van lelkemben]

Magasba emelem kezem. Kegyelemért imádkozom. Imádkozom egy olyan istenhez, amelyben sosem hittem. Imádkozom önmagamhoz, akiben sosem bíztam. Reménykedem, egy jobb életben. Abban, hogy a hajnal mindent megváltoztat, hogy az érzékek, majd mindent felőrölnek. Kiáltanék, de nem tudok. Arcomhoz kapok és ujjaimat végighúzom szám ívén és észreveszek valami furcsát…próbálom szétnyitni a számat, de mintha apró karmok ezrei vájtak volna az ajkamba és akkor ráeszméllek mit is éreztem az ujjaimmal….cérna. Pánik tör ki rajtam, sikítanék, de nem tudok, hang nélkül sírok. Könny és vér keveredik a parkettán és ahogy nézem, mintha nevető bohócot formálna a kis tócsa. Gonoszul vigyorog rám én meg beletaposok, minden idegszálam megfeszítem és körmömmel belekapok a börtönöm rácsaiba…

[sikítás]

Vannak emberek, akik mellett jobb elmenni.

Ha elmész mellettük az utcán furcsa mód késztetést érez az ember, hogy hátraforduljon és eljátsszon a gondolattal, mi lenne ha megszólítanám. Ha beülnénk egy kávéra, ha megismerném. Vajon akkor is meglenne még ez a furcsa érzés? A késztetés, hogy többek legyünk általa? Vagy csalódnánk és jobban tesszük ha most elmegyünk mellette. Sose tudjuk meg. Az ismeretlenség hálójába burkolózva elfedi arcunkat a homály és mi továbbmegyünk. Lemondunk az újról, mert az ismeretlen félelemmel tölt el minket. Mikor hazaérünk és leülünk kedvenc fotelunkba, levesszük kedvenc cipőnket, gondolatban végigfutatjuk újra. Újra ott állunk, de most megszólítjuk. Szemünkben remény csillog. A vágy mely mindent felemészt. Mikor megkérdezzük, hogy eljön-e velünk egy kávéra ő is mosolyog és igent mond. Aztán jön a másnap és végre látjuk megint, közeledik és mi mély elhatározással megyünk felé. Ránézünk, mosolygunk és továbbmegyünk, mert ez az élet rendje.