Elárultatok. Ezt tettétek velem, ti kiket legjobban szeretem. Eladtátok boldogságom a tietekért. Kiöltétek belőlem azt, amit úgy hívnak tisztelet. Gyűlöllek titeket. Eladtatok aprópénzért. Hagytátok, hogy a bánat kofái szabadon alkudjanak rám. Nem tettetek semmit. Messziről néztétek elfordított fejjel…fületeket befogtátok, hogy ne halljátok kiáltásom. Halottak vagytok mind.
[nem akarom]
Nem kell tó, nem kellenek a madarak. Vért és szenvedést akarok minden helyére. Hogy szenvedésem mind érezzétek. Érezzétek, ahogy remeg az ajkam a bosszúért, ahogy remeg az ajkam a fájdalomért…Kezem ökölbe feszül mellettem, neveteket csak magamban mondogatom, már annyit sem értek, hogy hangosan kimondjam. Eddig, mint szent imák olyanok voltak számomra, mára átokká nőtték ki magukat. Ezeket az imákat könnyemmel véstem volna sziklába, de ma puszta kézzel fogom odavésni átkaimat. Addig vésem, míg nem törik bele a körmöm, míg le nem szakad a húsom, míg nem érzem az üvöltés szelét a torkomban.
[rohanok]
El innen. Hallom, ahogy zihálok. Tudom, hogy úton vagyok csak azt nem, hogy hova. Utat nem nézve rohanok át a pusztaságon. Próbálom kiüríteni a gondolataim, nem gondolni semmire, csak rohanni, míg bírják a lábaim. A fájdalom és a düh táplál. Rohanok, szalad a táj velem együtt. A lábam tiszta sár már, érzem, ahogy feszül és fáj, valami a talpamba állt. Nem számít semmi. És akkor elfogy az erőm, a földre rogyom majd és csak sírok és sírok, míg van hangom. Míg nem fojt meg az eső. Míg nem fogy el az erőm. Csendben mondogatom, hogy nem szerettek, nem szerettek, sose szeretettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése