2010. április 11., vasárnap

Futni könnyebb...


Az élvezet elkerül minket. Kulcslyukon keresztül kukkolunk egy olyan világba, amely nem is létezik, csak az elménkben. Vakon várjuk a bebocsátást. Csendben imádkozunk, hogy senki meg ne hallja. De aztán csak a kulcs kattanását halljuk a zárban. Ez a kattanás kísért minket napról-napra. Elkéstünk.

Űzött vadként rohanok, gondolataim elöl. Tudom, hogy nincs menekvés és elér majd az érzés. Nem tehetek semmit, csak lassítok, hogy ne legyen akkora a becsapódás. Egy pillanatra egyesülök önmagammal, elképedek, hogy mennyire kiábrándító a helyzet és már érzem is, ahogyan rázom a fejem. El innen! Ki a fejemből! Nem akarok tudni rólatok. Maradjatok távol. Magamban beszélek, csakhogy ne halljam őket. Így is hallom, ahogy tombolnak, próbálnak kitörni.

Mindenki keresi önmagát. Felforgat mindent annak érdekében, hogy elnyerje a dicsőséget, amit ezzel jár. Hát nem furcsa, hogy arra szánjuk a legtöbb időt, ami evidens? Ott mocorog a fejünkben….mit is akarunk? Egyfolytában ez a kérdés motoszkál bennünk, néha már az őrületbe kergetve minket. Mikor pedig nem jön a válasz, akármilyen mélyre is nézünk, ott kezdődik csak igazán az őrület. Egyedül kell leélnünk az életünket vagy egy társsal? Legyen e gyerekünk e vagy sem? Kell-e a fehér kerítés vagy csak gátol a kilátásban? Kell-e porcukor a sütimre? Az élet kérdések sokasága. És akkor ott állunk a sziklán. Nézünk előre, élvezzük, hogy a legszélén állunk és fújja a szél a hajunkat. Élvezzük a hűvösségét. Arra gondolunk, hogy most nincs több kérdés, nem kell több válasz. Minden egyértelmű. Olyan nyugodt a táj. A szürkület most bontja csak virágát. Hajnal van. Minden most kezdődik. Kitárom a kezem és ha lehet még kijjebb lépek. Élvezettel tölt el, hogy akár le is eshetek. Nem rajtam múlik. Ahogy erre gondolok, megkönnyebbülök. Nem rajtam múlik. Nem érzem a súlyt a vállamon. Hát ilyen felszabadultnak lenni. Az élet lüktet bennem. Minden porcikámmal tudatában vagyok annak, hogy élek. Aztán döntök. Nem ugrok. Ezzel az apró hibával vége az érzésnek. Megint minden a régi. Üresnek érzem magam, kitölt belül a semmi. Hátat fordítok és elindulok az úton, a megismerés útján, aminek talán sosincs vége. Tudom, hogy akár a végtelenségig gyalogolhatok és akármennyire is fájnak a lábaim, nem állhatok meg. Talán semmit sem érek, talán csak egy darab szemét vagyok szemétdombod alján, elrejtve a világ elől. Talán sohasem leszek képes igazi döntésekre. Talán örökre magamra maradok a gondolataimmal. Megállok, gyomrom összeszorul, gyorsabban veszem a levegőt. Ebben a pillanatban arcomba csap a szél és én megfordulok. Elkezdek szaladni visszafelé. Tudom, hogy ott vár a szakadék. Nem érdekel. Rohanok. Szemeim becsukom és csak mosolygó szemeidre gondolok. Lezuhanok. De te ott vagy velem, fogod a kezem. Mikor földet érek, közönyös arccal emeled fel a földről a szívem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése