2010. február 15., hétfő

Furcsa dolgok..


Amikor elveszítünk valakit, nem tudjuk, hogyan fogunk rá reagálni. Lehet, hogy már régen elveszítettük, de csak most tűnik fel hiánya. Most tudjuk csak meg, milyen is az, ha nincs mellettünk. Nem is az fáj, hogy már nincs velünk, hanem az, hogy talán sosem volt. Mélyről a felismerés, hogy ez a jól ismert kesernyés íz a szánkban nem más, mint a csalódás. Átvertek megint.

[Talán velem van a baj]

Bizalmamat idegenekre bíztam, de nem is lehet ez másképpen. Mindenki idegen. Talán éppen, ezért megérdemlem. Mert még mindig mertem bízni. Én hülye. Millió apró karika röhög szégyenem maszkja alatt.

Valami mozdul mélyen legbelül. Nem figyelünk másra csak a mozgásra. Mi mozdul, miért és főleg mi lesz, ha már helyet változtatott? Annyira lekötnek ezek a gondolatok, hogy minden más megszűnik létezni, semmire nem figyelünk. Koncentrálunk, egyre erősebben, szinte halljuk a gondolatunk halk lopózását, ahogy egyik saroktól a másikig kúszik agyunk eldugott szegletében. Aztán rájövünk, hogy valami hibádzik. Ha ez valóban halk osonás, akkor nekünk nem is kellene észrevennünk. Ez ahhoz túl hangos, valami azt akarja, hogy ráfigyeljünk, hogy észrevegyük. És akkor egy pillanatra nem figyelünk oda. Rájövünk, hogy elterelés volt. Miközben befele figyeltünk elvesztettük érdeklődésünk a külvilág felé, felemésztett minket a közöny. Bábok lettünk saját színdarabunkban. Üres, közönyös, hangtalan bábok.

Valaki felszáll a vonatra. Éppen csak a szemem sarkából veszem észre, hiszen teljesen leköt a táj. A fák, a mező elhaladnak mellettem. Nyugalom van, az agyam helyett a vonat zakatol. És akkor, nini, mi fröccsen az ablakomra? Vér. Hm. Hát ez belülről fröccsent. Elnézek balra és mit látok? Valaki darabolja az utasokat. Szépen, lassan, megfontoltan. Az egyiket elejétől a végéig megnézhetem. Felvágja a szegycsontot fentről lefele haladva. Majd mikor a bordák végéig ért balra húzza kését, ezután pedig visszatér a bordák alá és jobbra is felvágja. Szép Y alakú bemetszés. Lassan felnyitja, az akkor még üvöltő férfi gyomrát. Eltöri a bordákat és a belső szerveket, mint valami nyársra úgy húzza fel a törött bordákra. Majd benyúl a szájába, kitöri a fogait és a koponyalyukon keresztül felakasztja egy kampóra. Aztán felém fordul. Szép kék szeme van. Odajön, hasba szúr, és egy mosolyt rajzol késével a hasamba. Érdekes. Majd közel hajol és a fülembe súgja: „Miért nem nevetsz?” Igaz is, akár nevethetnék is. Nevetni kezdek, a számból vér fröcsög. Ekkor felébredek, közönyösen és félelem nélkül. Azt hiszem még mosolygok is.

1 megjegyzés:

  1. Régóta töprengek. Minden oké, minden kerek, minden rendben, de egy érzés motoszkál bennem és nem hagy nyugodni. Sokáig arra sem jöttem rá, hogy ez érzés. Nem gondolat. Így nem is véletlen, hogy nem tudtam megfogalmazni.

    Amit leírsz, az egy impresszionista remekmű. Kerek egész, konkrét, élethű benyomás. Felkelti a figyelmed és magához ragadja, nem enged szabadulni. Pont annyira tömény, amennyire kell, amennyire még nem fájdalmas annyira, hogy elkapd a fejed, mert nem bírod a látványt.

    Viszont, mint ilyen, csak állsz előtte, hol döbbenten bámulva, hol csodálkozóan nézve, hol kíváncsisággal vegyes undorral, hol rémülttől feszült áhítattal, de hozzászólni nem tudsz. Megszólalni sem tudsz. "Csak" átéled.

    VálaszTörlés