Mint mindig

Ma tétova szárnyakkal kelt fel a nap. Mind valami másban reménykedtünk, mind vártuk, hogy ez lesz a megváltás napja, hogy ma valami olyan történik, ami eddig nem. Röpke álmainkon lassan ring az emlék, amely puha takaróként melegít. Nem akarunk felkelni. Így volt ez mindig is. Reggel. Gyűlöletes reggel. Minden reggel egy új remény egy másfajta halálhoz. Felébredsz, és az agyad menekül. Nem akarsz semmit, nem akarsz senkit. Szinte őrültként ragaszkodsz a gondolathoz, hogy ez a nap végre más lesz, mint a többi.

Itt állok tehetetlenül összetört álmaimon. A remény elveszett, az emlék megfakult, te többé már nem létezel. Őrlődöm magamban, próbálom elevenné tenné a képet, hogy mikor is történt ez, mikor is vesztettem el önmagam. Mikor lett minden más fontosabb, mint a boldogságom.

Az üvöltés egyre erősebb. A hang irányába indulok. Lassan és megfontoltan, szívem a gyomromban dobog. Előre tudom milyen látvány fogad majd, mégis látni akarom. Befordulok a sarkon, hogy lássam az elkerülhetetlent. Itt vagyok, a csend közepén, lassan elmerülő pillanat egyikén. Szinte nem is lélegzem, úgy összpontosítok. Ilyenkor hallani a részecskék rezgését a levegőben. Minden megszűnik csak én maradok és üres agyam kongása. Semmit sem érzékelek a világból. Vajon mit tettem? Vajon megtettem? Az agyam elsőre nem fogja fel, amit szemem üzen. Nem is érzem fontosnak. Most más érdekel. Melegséget érzek, lábam alatt a vér csörgedez. Mind meghaltatok. Mind elárultatok. Széttépett beleiteket nehéz összeszedni, lassan vakarják le őket a falakról. Éhes kutyák marcangolják a maradékot. Odalépek és megérintek valami eldeformált darabot. Még meleg. Kedvem lenne beleharapni, csócsálgatni, kideríteni, hogy édes e a bosszú….de csak kiejtem kezemből. Szótlanul állok és mosolygok. Ez már valami. Végre elértem valamit. Többé nem mondhatjátok, hogy semmire sem vagyok képes.

Az érzéseink romokban hevernek, az álmaink már mind ránk dőltek, reményeink kusza gyökerei a fájdalom talajába mélyednek, mint még soha. Vérünk lassan csordogál körülöttünk. Csend van, hallom, ahogy szívem a torkomban dobog. Csak téged látlak, a környezet homályosnak tűnik, már-már szertefolyt ereimben. Nagyot harapok torkodba, azt akarom, hogy bennem keringjen, azt akarom, hogy bennem keringjen minden, csak ennyit akarok, magamat, semmi mást csak azt, hogy érezzem, én vagyok újra. Nincs több kötél, nincs több ketrec, se pedig az a sok szögesdrót nyelvem körül. Igen ott vannak, tudom már mit kell tennem. Becsukom a szemem és üvöltök bele a sötétbe, a véred fröcsög a számból, az enyémmel keveredik, ahogy szögesdrótjaid a nyelvemmel együtt torkomba húzódik és felsérti az ereket. De én csak üvöltök nem törődök semmivel, ennyit megérdemlek.

Szerettelek…Szerettelek…

Sötét van, szívünkben nem gyúlnak már fények többé, a gyűlölet rég eltaposta már a szeretet utolsó szentjánosbogarát is. Egyedül vagyunk, csak mi és a fájdalom. Tudjuk, hogy mire teremtettek, de esélyét nem látjuk a beteljesedésnek.

Halkan átölel az éjszaka, szerelmére mindig számíthatunk, tudjuk nem vagyunk egyedül. Mindig van kinek eladni a lelkünket. Ha el akarunk veszni arra mindig ott a lehetőség. Nem kell újra kérnünk, tálcán kínálják az ajánlatot. Most én is elfogadom, hagyom, hogy magába temessen az elégedett elkárhozás, a reménytelenség sírja végre hantot emelhet rám. Én pedig boldogan szakítom majd át magam fölött a homokot. Lenyelem a földet és elindulok, lassan ám de annál indulatosabban. Gyűlöllek titeket és gyűlölöm magamat is. Nekem már nincs mit vesztenem, ennyi a jussom egy marék homok a torkomban. Azt is kitépem majd és arcotokba vágom. Bosszú, nincs is nálad édesebb és ízetlenebb. Melletted minden elsatnyul. Tied vagyok, neked áldozom majd fel magam őrületem oltáron, kérned sem kell. Keresztemre hullva halkan vigadok majd.