2009. szeptember 16., szerda

Kezdet...


A rengeteg gondolat, ami az ember fejében kavarog, ölthet- e mind formát vagy csak azok amelyek gyorsabbak és nem felejtődnek el míg leírom az egyiket.

[gyűlölök írni]

Szeretnék önmagam lenni, kimondani, amit nem merek megtenni amit nem bírok, szeretni, akit nem lehet. Elengedni magam és mint egyfajta lebegő állapotban csak ringatni magam.

[nem lesz semmi gond, úgyis rendbe jön minden…]

Hableány vagyok, némaságom saját magam kovácsolta bilincseim, fájdalmamért csak önmagam okolhatom. Arra várok, hogy valaki jól pofán vágjon, hogy az arcomba üvöltsön: „Szólalj már végre meg!” De én akkor sem fogok, csak magamban sírok, fájdalmam nem nő tovább csak dühöm. Dühöm, mely elnyel minden fájdalmat, minden érzelmet, mely megment az élettől. Arra késztet, hogy ne gondolkozzak, hogy csak én legyek és a kellemes bizsergés az agyamban. A gondolat, hogy nem érdekel senki, hogy bármit megtehetek. A düh hatalmassá tesz.

[mélyről jövő gonosz kacaj]

Nézem a karom, minden távolinak tűnik, talán nem is én vagyok, talán valaki teljesen más. Talán még elmenekülhetek. Összetörhetem a tükröt és megmenekülhetek önmagamtól. Vérezhetek, üvölthetek, sírhatok, ember lehetek. Egyszerű ember. Már látom is ahogy elvegyülök a tömegben legújabb trendi ruhámban, mely megfelel mindenkinek, mely nem tűnik fel senkinek. Lehetek szürke egér a sok sárga kanári között. Vigyoroghatok, imádnának. Milyen egyszerű is lenne.

[gyűlölet]

A lány felkel a hűvös, mély üregből, melyet maga ásott ki saját kezűleg, mikor éppen gyűlöletében ölni akart. Eddig ott feküdt megvárta, míg megtelik esővízzel, míg teljesen ellepi és csak az arca ér ki a vízből, míg minden porcikája elfagy, míg mindenhol érzi a fájdalmat. Csak ez emlékezteti az életre. Ahogy feláll, mintha új élet csörgedezne ereiben, melyet a fájdalom és a hideg kölcsönöz neki. Megnyugodott. Elindul az esőben. A feje üres, figyeli a testét, milyen érzés mikor a csupasz láb a szétázott földhöz ér, ahogy arcán végig folyik a víz, ahogy a hidegtől libabőrős lesz. Élvezettel tekeri körbe a fejét, nyaka roppan, az egyetlen hang az esőben. Azon gondolkozik, hogy ebből a nyugalomból a fájdalom kitérítheti. Végigkarmolja a fa törzsét, letörik a körme a vér lassan folyik végig a kezén. Nem tud betelni a fájdalommal még akar. Fürödni akar az érzékek nyújtotta új lehetőségekben. Meleg vér, hűvös eső, sós könny. Mindent akar, így hát mindent elvesz. Készen áll a gyilkolásra.

[nyugalom]

A reggelek mindig pocsékak. Vége az éjnek, nem rejt el semmi. Magad vagy. Már csak te félsz, senki más. Nem kapaszkodhatsz a sötétségbe, élned kell. Gőzöd sincs, hogyan kell azt. Mi az egyáltalán? Teszed, amit mindenki. Lépést lépés után. Ellenőrzöd a dolgokat, minden nálad. Pénztárca, telefon, ernyő a táskában. Gondolatok bezárva. Indulhatunk. Az úton zene szól a fülemben, ha közelebb jön valaki felhangosítom. [Ne szólj hozzám, nem itt vagyok, nem értelek, nem hiszem, hogy a hang a ferdített üvegkalitkámon keresztül áthatol.] Azért csak hozzám szól, képtelen vagyok válaszolni, mintha csak egy film lenne, tovább megyek, furcsán néz rám. Félek, ezek beszélnek….ezek látnak engem.

4 megjegyzés:

  1. Szerintem a "Szólalj már végre meg!" részt kihagyhatnánk, leginkább mert már megszólaltál :) kár hogy "gyűlölsz írni", mert nem csinálod rosszul :)

    VálaszTörlés
  2. Szio. Hát meglepödtem, hogy valaki hozzászólt.:) A némaság itt nem némaságot jelent.:) Andersen kishableányára utaltam. Vagy legalábbis megprobáltam.:P

    VálaszTörlés
  3. Hát akkor úgy fest, ezt a metafórát nem kaptam el :D mondjuk speciel lehet, nem szégyellem műveletlenségem, ha kis hableányról van szó :D egyébként emlékszem Princess blogján a kiborulós részre, és azok után együtt tudok érezni ezekkel a gondolatokkal :) kicsit szélsőségesek, de költői képként teljesen jók, és nem lehetetlen, hogy valakiben ilyen formában jelenjen meg valóban

    VálaszTörlés