Van az úgy, hogy a semmi is sok

A szürke reggel magányos hálójában ébredtem. Az idő némán csúszott el felettem, én pedig behunyt szemmel figyeltem mozgó szemhéjam alól. Lassan keltem, nehezen mozdultam. A magány láncai kötöttek az ágyhoz.

Elindultam a nagy semmiért. Céltalan bolyongás az élet, melynek kémei ott sunnyognak apró lábakon, mögötted. Előre próbálsz nézni, de megijeszt a nesz, amely mögüled jön. Félsz, hogy elbotlasz és a múlt kezei a nyakad köré tekerednek és megfojtanak. Ezért egyre jobban sietsz, szinte menekülsz, hátra sem nézel. Szemed egy irányba néz, fejed is mereven. Keresed a célt, ami felé futsz, és reménykedsz, hogyha eléred, megszűnik a feszültség, megszűnik a rohanás. Vehetsz egy mély levegőt és azt mondhatod megjöttem. Erre a levegőre vágyunk mindannyian arra az egy korty levegőre, melyet eme rohanás után magunkba szívhatunk. Ez nem boldogság, pusztán a rohanás vége. Nyugalom.

Délután van, lágy zene szól a hangfalakból. A szőnyegen fekszem, a hátamon. Próbálok nem gondolni semmire. Veszettül kattog az agyam, hogy elképzeljem ezt a semmit. Vajon milyen lehet? Nagy és fekete. Ez tuti. A semminek nagynak és feketének kell lennie. A zene lágyan ringat. Megszűnik minden, csak én maradok és az álmennyezet. Most fedezem csak fel milyen érdekes is, ahogy a vonalak találkoznak egy-egy pontban. Sosem látott gyönyört és nyugalmat vélek felfedezni ezekben a vonalakban. Mintha mind egy pontba futnának. Olyan közelinek tűnik, felemelem a kezem és megpróbálom megérinteni. Nem megy, de most megnézhetem a kezem, mintha nem is az enyém lenne. Fura egy szerkezet. Puha és mégis olyan erős. Vidámsággal tölt el, ahogy így a magasban tartom őket. Emel és leng, emel és leng. Yippi.

Csak lassan nézek fel. Hagyom, hogy a vér lefolyjon a szemem mellett. Vajon csípne, ha belefolyna a szemembe? Nem hiszem. Ekkor látom meg őt. Néz rám csendesen. Szemében nincsen félelem. Csak a meglepetést látom rajt. A borzadályt. Azt hiszi ismert, és most némán áll. Nézi mit tett velem. Retteg, hogy én mit tehetek vele. Nincsen bennem már szeretet. A csalódás kibelezett kutyái felfalták mind. Nyáluk még mindig az arcomon csorog. Tekintetem vicsorgásuk torzítja el. Már ti is csak ezt kaphatjátok tőlem. Szenvedést, megbánás nélkül. Közelebb megyek. Kígyóként mozgok. Kecsesen ring csípőm. Süt belőlem a gyűlölet és a hatalom. Több vagyok nálad, pusztán egyetlen okból, nincsen mit vesztenem. Életemnek már csak egyetlen célja van, széttépni téged. Darabokra marcangolni és érezni a friss véred gyógyító erejét az arcomon. Majd lassan megnyalni a szám szélét, és felnevetni. Felnevetni teljes tüdőből. Röhögni magamon, hogy azt hittem ez segít. Elvesztettelek, de ez mit sem számít, mikor elvesztettem önmagam. Üresség vagyok egy nagy húsos zacsiban. És számít ez? Nem. Nincsenek érzések, nincsen megbánás, nincs nyomorúságos gondolat. Az agy már csak motorikus. Egy dolgot lát csak. A szíved kellett és az most itt dobog a kezemben. Boldogok vagyunk? Persze, hogy azok.:)